Gally-technológia

Egyáltalán nem erre számítottam. 1985-ben, valamiféle újságírói baleset következtében Madagaszkárba küldtek Mark Carwardine-nal, hogy felkeressük a majdnem kihalt véznaujjú makit, az aye-aye-t. Egyikünk sem ismerte a többieket. Én még nem találkoztam Markkal, Mark nem találkozott velem, és nyilvánvalóan évek óta senki sem látott aye-ayét.
Ez volt az ötlete az Observer Colour Magazine-nak, hogy beletaszítson minket a dolgok sûrûjébe. Mark különösen gyakorlott és elismert zoológus, a Természetvédelmi Világalap (WWF) állandó alkalmazottja, és lényegében az volt a dolga, hogy azzá váljon, aki tudja mirõl beszél. Az én szerepem - amiben én voltam különösen gyakorlott -, az volt, hogy egy egészen tudatlan nem zoologistát alakítsak, akivel bármi is fog történni, igencsak meglepõdik majd. Minden aye-ayének azt kellett tennie, amit már sokmillió éve: fán ücsörögni és rejtõzködni.
Az aye-aye egy éjjeli lemur, vagyis makifajta. Igen furcsa külsejû lény, amely úgy tûnik, más állatok részeibõl lett összerakva. Akár egy nagymacska denevérfülekkel, hód fogakkal, nagy, strucctoll-szerû farokkal, olyan középsõ ujjal, mint egy hosszú, elhalt ág, és hatalmas szemekkel, amelyek egy teljesen más világra merednek, amely pont a bal vállad fölött található.
Mint általában bármi, ami Madagaszkáron létezik, sehol máshol nem fordul elõ. A földtörténet azon idõszakának leszármazottja,
amikor Madagaszkár még Afrika részét képezte (ami ekkor egyébként az óriás Gondwana földrészhez tartozott), amikor a madagaszkári lemurok õse volt a domináns fõemlõs a földön. Amikor Madagaszkár befordult az Indiai-óceánba, elszigetelõdött az evolúciós változásoktól, amelyek a világ egyéb részein mentek végbe. Az õ faja egy más kor hajótöröttje. Most világa közel olyan, kicsi, törkékeny és elszeparált.
A fõ evolúciós változás, amely elkerülte Madagaszkárt, a majmok megjelenése volt. Ezek ugyanazon faj leszármazottjai voltak,
mint a lemurok, de nagyobb volt az agyuk, és ugyanakor agresszívebbek is voltak. Míg a lemurok beérték egyszerûen azzal, hogy lefelé lógnak a fákról és jól érzik magukat, addig a majmok ambícióktól fûtötten mindenféle dolgok iránt érdeklõdtek,
különösképp azon dolgok iránt, amelyek olyan cselekedetek véghezviteléhez segítették õket hozzá, amelyeket egymagukban
képtelenek lettek volna véghezvinni: kiásni, megvizsgálni, megcsapkodi dolgokat. A majmok világuralomra törtek, és a lemur rokonok mindenütt kihaltak - Madagaszkáron kívül, ahova évmilliókon keresztül nem tették be lábukat a majmok.
Aztán ezerötszáz évvel ezelõtt végül megérkeztek a majmok is, vagy legalább is azok leszármazottai: mi. Hála a meghökkentõen elõrehaladott gally-technológiának, kenuban érkeztünk, aztán hajókban, végül repülõkben, és ismét megkezdõdött versengésünk, csak most tûz és macséták és szelidített állatok, meg a bitumen voltak segédeszközeink. A lemurok most ismét a
túlélésért harcolnak.
A repülõgépem telítve majomleszármazottakkal megérkezett az antananarivói reptérre. Mark, aki elõresietett, hogy elrendezze az expedíció dolgait, akkor találkozott velem elõször, és elõadta a helyzetet.
"Minden a lehetõ legrosszabban halad!" - mondta.
Magas, sötét hajú és lakonikus volt, idegesen rángtak arcizmai. Elmagyarázta, hogy valaha csak magas volt, sötét hajú és
lakonikus, de az elmúlt napok eseményei igencsak megviselték. Legalábbis megpróbálta elmagyarázni. Elvesztette hangját is,
krákogott, valószínûleg a sok kiabálás következtében.
"Majdem táviratoztam, hogy ne gyertek - mondta. - Az egész egy rémálom. Öt napja vagyok itt, és még mindig arra várok,
hogy végre valami jól sikerüljön. A brüsszeli nagykövet azt ígérte, hogy a Mezõgazdasági Minisztérium gondoskodik majd rólunk: kapunk két Land Rovert és egy helikoptert. Erre kiderül, hogy egy mopedjük van csak, és az sem mûködik."
"A nagykövet ezen túl arról is biztosított, hogy egyenesen északnak fogunk tartani, de az útról hamar kiderült, hogy járhatatlan, mivel kínaiak építik újra, és errõl persze csak mi nem tudtunk. És a 'hamar' ez esetben azt jelenti, hogy fogalmunk sem
volt róla: az utat tíz éve javítják."
"Egyébként azt hiszem, kitaláltam valamit, de sietnünk kell - tette hozzá. - A repülõ két óra múlva indul a dzsungelbe, és rajta kell, hogy legyünk. Éppen elegendõ az idõnk a felesleges csomagokat a hotelben felejteni, ha sietünk. Van fölösleges is, nemde?" - Aggódva szemlélte a csomaghalmot, amit én cipeltem, és a Nikon kamera tartozékait: a lencséket, és a három lábú
állványokat, amelyeket fényképészünk, Alain le Garsmeur, aki velem utazott a repülõn, éppen betuszkolt a minibuszba.
"Errõl jut eszeme, - mondta -, hogy valószínûleg nem engedélyezik majd felvételek kivitelét az országból."
Bénultan szálltam be a minibuszba. Párizstól idáig 13 órát töltöttem repülõgépen, nullára redukálva ezáltal tájékozódóképességem; zuhany, borotválkozás, jó kis éjszakai alvás, esetleg másnap reggeli kellemes ébredés után finom tea mellett megnézni egy térképen, hol is van Madagaszkár: ezekre számítottam. Próbáltam összeszedni magam és megkapaszkodni.
Hamarosan nem találtam a legjobb ötletnek, hogy én, a sci-fi parodista, ott tartózkodom. Pislogtam a trópusi nap vakító fényében, és azon tûnõdtem, mit is vár el tõlem Mark. Sietett és lefizetett egy portást, hogy ne hozza utánunk a csomagjainkat, alaposan elmagyarázta a sofõrnek az utat, és fokozatosan rendet rakott a körülöttünk uralkodó káoszban.
Madagaszkár, gondoltam. Aye-aye, gondoltam. Közel kihalt maki. Két órán belül utazás a dzsungelbe. Kétsébeesetten próbáltam értelmesen, intelligensen beszélni.
"Ööö, gondolod, most rögtön látni fogjuk azt az állatot?" - kérdeztem Markot, mikor bemászott, és bevágta az ajtót. Rámvigyorgott.
"A brüsszeli nagykövet azt mondta, hogy erre még esélyünk sincs - világosított fel -, ezért jó eséllyel indulunk útnak. Köszöntelek - tette hozzá, amint lassan kerülgetve a gödröket beértünk a városba - Madagaszkárban."

Antananarivót tananariv-nek ejtették, és az évszázad nagyobb részében ez volt a jellemzõ. Amikor a franciák birtokukba vették Madagaszkárt a múlt század végén (a gyarmatosítás valószínûleg túlzottan is enyhe kifejezés arra, amit véghezvittek), elveszítették türelmüket a különös malagázi szokásoktól, amiért azok nem átallották az elsõ és utolsó betûket lenyelni.
Elhatározták hát racionális, gall módon, hogy ha már ilyen módon ejtik ki, hát az átkozott jól jön nekik is. Még mindig jobb, mintha az angolok foglalták volna el a területet, és azt mondanák nekik:
"Mostantól a Leichester-t Lesternek kell kiejteni" - és kiöltenék rájuk a nyelvüket.
Igen megerõltetõ lenne, ha így kellene kiejteni, és bizonyosan nem tetszene, ahogyan a malagáziknak sem. Amint sikerült lerázniuk a francia uralmat 1960-ban, visszaállították a régi kiejtést és csak a konyhát, meg a bürokráciát tartották meg.
Különösnek találtam ezen felül, hogy valaha olyasvalaki voltam, mint egy garas nélküli stoppos, aki telefonfülkékben és mezõkön
éjszakázik, most pedig a kiadók drága világkörüli útra küldenek, olyan hotelszobába, ahol több ajtót kell kinyitnod, mire megtalálod az ágyat. Valójában közvetlenül az amerikai kiadótól érkeztem, amelynek nagyon tetszett az ötlet, így az elsõ elgondolásom az volt, hogy kemény talajon kell majd éjszakáznom, pókokkal fertõzött kunyhókban egy dzsungel közepén, különleges fájdalmak között. Az agybénító, American Expess-es hetek úgy olvadtak le rólam, mint sár a zuhanyzóban, és lehetõségem nyílt hátradõlni, majd élvezni a csodálatos, békés, csúnya kényelmetlenséget.
Mondhatom, Mark ezt a szépséget nem ismerte fel, és eleinte inkább aggodalmaskodón mutogatott a föld felé.
- Ööö, megfelel? Azt mondták ugyan, hogy lesznek matracok... uh, söpörjünk neked kis helyet?
És én hiába mondogattam: "Te ezt nem érted, ez óriási. Csodálatos, hetek óta erre vártam."
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy képtelenek voltunk hazudni. Az aye-aye éjjeli állat, napközben nincs látogatási ideje. Az a
kevés aye-aye, amely az 1985-ös tudomány állása szerint létezett, megtalálható volt (ám gyakrabban nem volt megtalálható) egy kis, idillikus, esõerdõvel borított szigeten, amit történetesen Nosy Mangabé névvel illettek, Madagaszkár észak-keleti partján, ahová is húsz évvel azelõtt költöztették be õket. Ez volt számukra az utolsó menedék a földön, és a szigetet senki sem látogathatta a kormány engedélye nélkül, melyet Marknak kellett beszereznie. És ez a hely ott volt, ahol a kunyhónk állt, és a kunyhónk ott volt, ahol éjszakáról éjszakára megpihentünk, miközben átverekedtünk magunk a zuhogó esõben az esõerdõn, kicsiny, zseblámpáinkkal (a nagy, erõsebb fényt adó verziók, amelyeket a repülõgépen hoztuk, a "fölösleges" pogygyászokkal egyetemben a Hiltonban marasztaltuk), míg rá nem leltünk egy aye-ayére.

Ez meglepõ volt. Megtaláltuk. Csak pár pillanatig láttuk, amint lassan leereszkedik egy faágba csimpaszkodva néhány lábnyira
a fejünktõl, és lenéz ránk az esõfüggöny mögül, olyasfajta békés bárgyúsággal, mintha nagy hirtelen nem tudna minket besorolni az emlékképei közé, és ebben a nyomasztó idõjárás is gátolta szegényt.
Hogy miért lehetett ez?
Mert - ahogyan azt késõbb felismertem -, majom módjára meredtem egy makira.
New Yorkból Párizsba, majd Párizsból Antananarivóba egy B747-essel, majd Diégo-Suarezbe egy régi, propelleres géppel repültünk, majd elhajtottunk a Maroantsetra kikötõbe egy talán még öregebb járgánnyal, áthajóztunk Nosy Mangabéba egy olyan rozoga hajóval, hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egy víz sodorta farönktõl, majd begyalogoltunk az örök éjszaka õsi esõerdejébe, és így, mintegy idõutazással érintettünk minden olyan idõzónát, ahol jó nagyot rúgtunk a lemurokba. Elõttünk pedig az utolsó példányok egyike lógott, és békés bárgyúsággal nézett ránk.
A következõ napon Mark és én a kunyhó küszöbén ültünk, és a korai napfény megjegyzéseket és vitatható ötleteket adott a cikkhez, amit a Observernek írok majd az expedícióról.
Részletesen elmagyarázta nekem a lemurok történelmét. Madagaszkár majommentes óvóhely volt az afrikai anyaföldtõl elszigetelten, és most Nosy Mangabé töltötte be a majommentes óvóhely szerepét a madagaszkári anyaföldtõl elszigetelten. A menedék egyre kisebb helyre szorult vissza, és a majmok már ideis betették a lábukat, és a küszöbön üldögélve megjegyzéseket tesznek.
- A különbség - kezdte Mark - az, hogy az elsõ majommentesóvodát az esélyegyenlõség állította fel. A másodikat a majmok.

- Akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy intelligenciánk növekedésével nem csak erõnk gyarapodott, de az erõhasználat következményeinek megértésére is lehetõségünk nyílott. Képességgel látott el arra nézve, hogy hogyan rendezzük be környezetünket, de ha kell, magunkat is.
- Álljunk meg egy szóra! - szólt Mark -, álljunk meg egy szóra! Huszonegy faja létezik jelenleg a lemuroroknak Madagaszkáron, s közülük az aye-aye-t tartják a legritkábbnak, ami azt jelenti, hogy közelsége a kihaláshoz a fent említett fajon belül meggyõzõ. Valamikor több, mint negyven válfaja létezett. Ennek közel a fele már túllépte a határt. És ezek csak a lemurok. Valójában minden, a madagaszkári esõerdõben élõ faj sehol másutt nem fordul meg, sem elõ, és már csak tíz százalékuk vállalta el ezt az évet. És ez csak Madagaszkár. Jártál te már valaha az afrikai kontinensen?
- Nem.
- Egyik faj a másik után radírozódik le. Kevesebb, mint húsz északi rinocérosz maradt, és kétségbeesett küzdelem  folyik, hogy megvédjék õket a vadorzóktól. Zairében lapulnak. És a hegyi gorillák szintén - õk a legközelebbi élõ rokonaink, de nekik szinte már lehetõséget sem hagytunk, hogy megérhessék ezt az évszázadot. De valami hasonló folyik a többi területen is. Ismered a kakapót?
- A mit?
- A kakapót. Ez a világ legnagyobb, legkövérebb és legkevésbé repülõképes papagája. Új-Zélandon õshonos. A legkülönösebb madár, amit ismerek, és talán olyan híres lesz majd egyszer, ha kihal, mint a dodó.
- Hány van még belõlük?
- Negyven, és rohamosan fogynak. Ismered a Yangce fólyó delfinét?
- Nem én.
- A komodói sárkányt? A rodriguezi gyümölcsevõ denevért?
- Álljunk meg egy szóra, álljunk meg egy szóra! - mondtam. Bementem a kunyhóba, körbekutakodtam a hangyák közt a majmok egyik legértékesebb találmánya után. Összetevõit tekintve egy csomó gallyból állt, péppé aprítva, laposra döngölve, összefogva valamivel, ami elõzõleg egy tehént fogott össze. Megfogtam odakint a Filofaxomat és átlapoztam, miközben a nap beáramlott a mögöttem álló fákon át, amelyeken gyûrûs makik örültek egymásnak.
- Nos - mondtam ismét elfoglalva helyemet a küszöbön -, épp most gyûlt össze egy pár regényre való ötletem, de, ööö, ti mit csináltok 1988-ban?
 

Aye-ayes Area!
Itt még az aye-aye hangját is meghallgathatod
Aye-aye linkek
Animal Info - Aye-aye