Itt csirkék vannak
Az első állat, aminek keresésére indultunk három évvel később, a komodói sárkánygyík volt. Ez egy olyan állatfaj - igazodva a többi úticélunkhoz -, amelyről jómagam csak igen keveset tudtam. Az a kevés pedig így hangzott: nehéz kedvelni. Emberevők. Ez önmagában nem nagy dolog. Az oroszlánok és a tigrisek is azok, és ez - bár ez némi óvatossággal fűszerezi szétbonthatatlanul vegyes érzelmeinket, és tiszteletteljes, félelemteli közeledésre sarkall - mindemellett ösztönös csodálatot ébreszt bennünk. Mi tulajdonképpen nem akartunk az eledelükké válni, de nem vettük zokon a gondolatot. Az okok közt szerepelt talán az is, hogy akárcsak ők, mi is emlősök vagyunk.
Előítéleteket ébresztett továbbá bennünk az is, hogy oroszlán volt közöttünk, sárkány azonban nem. Ugyanakkor egyikünk sem volt hal, s ez rögtön magyarázat is egyben a cápáktól való félelmünkre.
Foto: Komodo National Park
A komodói gyíkok is nagyok. Nagyon. Pillanatnyilag van egy Komodón, amely több, mint tizenkét láb hosszú és egy yard magas (4 m hosszú és kb 90 centi magas a szerk.), amivel, ha nem is tudsz mit kezdeni, legalább el tudod képzelni, hogy ez nem megfelelő méret egy gyíknak, különösen abban a helyzetben, melyben ő emberevő, te pedig felajánlod neki, hogy megosztod vele a szigetét. Foto: Komodo National Park
Emberevőségük ellenére nem jutnak túl gyakran hozzánk, így diétás napokon kecskékkel vigasztalódnak, nagyobb disznókkal, őzfélékkel, miegymással; de csak akkor szednek szét egy-egy élő darabot közülük, ha nem találnak olyat, ami már kihűlt, mert ők a szívük mélyén dögevők. Szeretik, ha eledelük rothadt és büdös. Mi nem rajongunk az efféle húsért, és jellemzően nem nézzük jó szemmel, aki viszont igen. Nem néztem jó szemmel ezeket a gyíkokat.
Foto: Komodo National Park
Foto: Komodo National Park

 
Mark a három közbeeső évet tervezéssel és kutatásokkal ütötte el, hogy hogyan kellene kivitelezni az expedíciót, ezen felül még feladott pár levelet, lebonyolított néhány telefont, és gyakran küldött telexet más természetvédőknek, akik a világ távoli pontjain működtek, projecteket dolgoztak ki, és maketteket készítettek az adott terepről. Ezen felül elrendezte a VISA kártyákat, repülőjáratokat, hajóutakat, a szállásokat, és mikor mindennel megvolt, kezdhette elölről az egészet, mert kiderült, hogy én még nem fejeztem be a regényeket.
Aztán egyszer mégis. Az építőmunkások kezén hagytam házam, akik még három hét befejezési időt kértek, és útra keltem, hogy eleget tegyek utolsó elkötelezettségemnek - az ausztráliai kiadós körútnak. Mindig nagyon együttérző vagyok, mikor fülembe jut, hogy némely emberek, ha véletlenül befognak valami adást tévékészülékükön vagy rádiójukon, azon kapják magukat, hogy éppen egy újkeletű könyvet akarnak rájuk sózni. Magam is átéltem már, hogy az egyetlen befogható állomáson saját, legutóbb kiadott könyvemmel ismerkedhettem.
Aztán valahogy ezen is túltettük magunkat, és már akár fel is kereshettük az óriásgyíkot.
Felmentünk a melbourne-i hotel szobájába, majd jól átvizsgáltuk expedíciós felszerelésünket. A "mi" abban a pillanatban Markot és engem és Gaynor Shutté-t jelentette, aki, mint a fontossági sorrendben legutoljára említhető, rádió-producerként hőstetteinket akarta rögzíteni a BBC számára. Felszerelésünk összetevőire bontva egy csomó kamerából, magnóból, sátorból, hálózsákból, orvosi kellékből, szúnyogirtóból, és megfejthetetlen rendeltetésű nylon és ponyvadarabokból állt, amikhez fém fűzőlyukak és műanyag hurkok, Rambó tőrök, csizmák, fáklyák és egy krikettütő társult.
Egyikünk sem akarta elismerni a krikettütő tulajdonjogát.
Fogalmunk sem volt róla, hogy honnan került oda. Rendeltünk egy szobapincért pár sörrel, majd megkértük, hogy vigye el a krikettütőt, de nem akarta. Azt mondta, ha tényleg emberevő gyíkokkal akarunk randevúzni, még hasznát vehetjük.
- Ha egyszer csak egy sárkány rohan majd maguk felé, óránként 30 mérföldes sebességgel, fogait csattogtatva, védekezésképp hozzávághatják - mondta, majd kiosztotta a söröket, és lelépett.
Elrejtettük az ütőt az ágy alatt, kinyitottuk a söröket, majd Mark ejtett pár szót arról, hogy tulajdonképpen mit is keresünk mi ott.
- Négy évszázada - kezdte - a kínaiak történeteket regéltek egy hatalmas, tüzet okádó, emberevő óriásról, de erről sokáig
azt tartották, hogy egyszerű, mitikus mendemonda, tragikus fantáziálás. Öreg tengerészek hajtogattak
efféléket, majd a térképeikre biggyesztették a feliratot azon szigetek rajza fölé, melyekre ránézni sem szerettek: Itt sárkányok vannak.
Aztán egyszer, ennek a századnak éppen az elején egy holland úttörő-repülős megkísérelt kitérőt tenni az indonéziai szigetvilágba Ausztrália felé vezető útján, amikor motorproblémáknak köszönhetően nem túl zökkenőmentes leszállást kényszerült végrehajtani Komodó szigetén. Annak ellenére, hogy a repülő totálkáros lett, a pilóta épp bőrrel megúszta a landolást.
Víz után kezdett kutatni. Keresés közben a homokos parton egy széles ösvényre lelt, amelyet követve hamarosan valami olyasmit látott, amit az első pillanattól nehéznek ígérkezett kedvelni. A kedves nagydarab emberevőnek tűnt, és mindössze tíz láb hosszúnak. Azzal a valamivel találta szembe magát, amit most mi is keresünk: a komodói sárkánnyal. 
- Megúszta? - kérdeztem a tárgyra terelve a szót.
- Aha, de a jó híre nem. 3 hónapot kellett átvészelnie, mire kimentették. Mikor hazakeveredett, mindenki őrültnek hitte, és az általa mesélt történetet sem vették komolyan.
http://www.geocities.com/descendantsofthedragon/ - Ezek szerint a komodói sárkánytól erednek a kínai sárkány-mítoszok? 
- Nos, ezzel természetesen senki sincs tisztában. Vagyis én biztos nem. Ugyanakkor feltétlenül számolnunk kell a lehetőséggel. Ez az állatfaj nagytermetű, széles nyakú és emberevő is, és bár nem jellemzo rá, hogy tüzet fújna, a lehelete az ember által ismert valamennyi élőlényé közül a legrosszabb. 
De van egy másik fontos dolog, amit érdemes tudni a szigetről.
- Mi lenne az?
- Előbb igyál meg mégegy sört!
Eleget tettem a felszólításnak.
- Sokkalta több - folytatta Mark - mérgeskígyó van Komodó szigetének egy négyzetméterén, mint bárhol máshol a világon.

Foto: Komodo National Park


Dr. Struan Sutherland önéletrajzi könyvének borítója Van valaki Melbourne-ben, aki valószínűleg többet tud a mérgeskígyókról, mint bárki más a földön. Õ Dr. Struan Sutherland, aki egész életét a mérgek tanulmányozásának szentelte.
 

- Az unalomig ismételgetem, - mondta a kígyóméregtudós, amikor jegyzetfüzetekkel és kazettás magnókkal megrakottan másnap reggel meglátogattuk, - hogy ki nem állhatom ezeket a méreggel felszerelt lényeket, legyen bár kígyóról, valami soklábúról vagy akár halról szó. Ostoba lények, mindent megharapnak. És akkor az emberek hozzám fordulnak segítségért. Megmondom én nekik mi a teendő: először is elkerülni a marást. Ez a válasz. Már megelégeltem, hogy mindenkinek ezt hajtogassam. Ami igazán érdekes, az a hidroponikus növénytermesztés. Lebilincselő dolog: mesterségesen, vízben termesztett növények. Mindent tudnunk kell róla, ha a Marsra meg egyéb planétákra tervezzük a kirándulást. Mit is mondtatok, hová igyekeztek?

- A komodói sárkánygyíkok szigetére. 
- Hát, továbbra is csak ezt javasolhatom: semmiképpen ne hagyjátok magatok megmarni! És ha ez mégis bekövetkezne, ne siessetek vissza hozzám, mert úgysem fogtok ideérni időben, és nélkületek is van elég dolgom. Nézzetek csak körül a rendelőmben! Mindenütt mérgező állatok. Látjátok ezt a tartályt? Csípős hangyákkal van kibélelve. Mérgező kis dögök, mihez kezdünk velük? Majd elfelejtettem, van itt valahol néhány teasütemény is, ha éhesek lennétek. Kértek? Hirtelen nem emlékszem, hová is tettem őket. Van némi tea is, de nem a legjobb fajtából. Az ég szerelmére, üljetek már le!
- Szóval Komodóra... Igazából fogalmam sincs, miért ragaszkodtok a dologhoz, de tételezzük fel, hogy ennek is megvan az oka. Azon a szigeten 15 különféle kígyófaj él, és legalább a felük mérgező is. Potenciálisan életveszélyes csak a daboja-kígyó, a bambuszvipera és az indiai kobra.
- Az indiai kobra a tizenötödik legveszélyesebb mérgeskígyó a földön, és a tizennegyedik Ausztrália környékén. Ennek tudható be, hogy a hidroponiára nem jut elegendő időm: túl sok itt a kígyó!
Az egyik legmérgezõbb kígyófajta: Russell viperája, más néven daboja. Foto:http://dns.tesri.gov.tw/content6/136.htm
- No meg a pók. Közülük a délkelet-auszráliai tölcsérhálós pók a legmérgezőbb. Évi kb. 500 embert hoznak be pókcsípéssel. Régen sokan haltak meg tőle, és mivel folyton ilyen problémákkal zaklattak, ki kellett fejlesztenünk valami hatásos ellenmérget. Ez pár év alatt össze is jött. Aztán megalkottuk ezt a kígyómarás-felismerő készletet. Nem arra, hogy kitaláljuk, hol is történt a marás, hanem arra, hogy magát a marás fajtáját azonosítani tudjuk a megfelelő ellátás érdekében."
- Megnéztek egy ilyet? A méreghűtőben találtok pár darabot.Nézzétek csak! A sütemények is itt vannak! Kapjatok be belőlük párat, amíg frissek! Tündériek, magam sütöttem őket! 
Szérumok és kígyómarás-detektorok. Foto: Australian Reptile Park Ezzel körbemutogatta a kígyóméreg-felismerő készleteket meg a saját, házi sütésű, tündéri kekszeit, majd visszavonult asztala mögé, ahonnan vigyorogva bámult vissza ránk göndör szakállával csokornyakkendőjében. Mi megcsodáltuk a készleteket, amelyeket kicsiny, hatékony hatást sugalló dobozokba zártak. Az apró üvegcséből egy cső, valamint egy fecskendő lógott ki, meg ott volt a használati utasítás, amelyet az ember kétségbeesésében biztos, hogy meg sem kísérelne elolvasni. Ezután megkérdeztük az öregtől, hogy őt hány kígyó marta már meg?
- Még egy sem! - válaszolta. - Más emberek veszélyes helyzeteinek orvoslásával szereztem a gyakorlatom. Magamon nem kísérleteznék! Nem hiányzik egy marás, ugyebár? Tudjátok, mit mondanak erről a dossziéim? "Hobbik: kertészkedés - kesztyűben; halászat - csizmában; utazás - óvatosan." Ez a megoldás. Mi más is lenne? Ezen kívül a csizmákhoz illik ugye buggyos, bőszárú nadrágot is venni, és nem árt, ha fél tucat ember csapkodja előtted a lábát a földhöz, a lehető legnagyobb hangzavart keltve. A talajrezgések elriasztják a kígyókat, kivéve egyet, mert a süket vipera ekkor sem mozdul. Az emberek átgyalogolhatnak rajta és fölötte, anélkül, hogy bármi is történne. Hallottam már olyat, hogy tizenkét ember taposott meg egy süket viperát, és csak az utolsót - aki túl sokat ácsorgott rajta - marta meg. Normál körülmények közt eléggé biztonságban érezheti magát a menetben a tizenkettedik. Nem ízlik a sütemény? Gyerünk, vegyetek, van még a hűtőben. 
Aggodalmasan megkérdeztük a házigazdát, hogy van-e neki azokból az ellenszerekből, amelyek számunkra hasznosak lehetnek?
- Nos, tízből kilencszer az említett ellenmérgek hatásosak, azon egyszerű oknál fogva, hogy tíz kígyómarásból kilencszer nem lesz beteg az áldozat. A fennmaradó tíz százalék okozza a gondot, és sok mítoszon kellett végigrágni magunkat, hogy eljussunk az igazság megismeréséhez. Pontos válaszra volt szükségünk. Az emberek többsége rituálisan agyonverte a csúszómászókat, s ez nem hozott túl sok eredményt az azonosításhoz. Ha nem ismerik fel pontosan a kígyófajtát, nem orvosolható a marás sem megfelelően. Kígyómarásra szérum. Foto:Jeffrey L. Rotman
- Szóval ilyen esetre - puhatolóztam - magunkkal vihetnénk esetleg egy ilyen kígyómarás-detektort Komodóra?"
- Persze, persze. Amennyit csak akartok! Persze semmi hasznukat nem veszitek majd, mert csak az ausztráliai kígyók felismerésére jók.
- Akkor hát mi a teendő egy halálos marás esetén? - érdeklődtem.
Az öreg úgy pislogott rám, mintha totál hülye lennék.
- Mit gondolsz? - kérdezte. - Természetesen meghalsz! Ezt jelenti a halálos marás.
- De mi a helyzet a seb körbevágásával és a méreg kiszívásával? - kérdeztem én.
- Még mindig jobb, ha más próbálja ki, és nem én - válaszolt. - Nem szeretnék egy méreggel teli szájat. Bár kétségtelenül nem okozhatna túl sok gondot. A kígyómérgeknek nagy a molekuláris súlyuk, ezért képtelenek felszívódni a véráramba a szájon át úgy, ahogy azt az alkoholok és a drogok teszik, és a gyomorsavak meg is semmisítenék. De ez sem túl hatékony. Nem valószínű, hogy sokat sikerül a méregből közömbösíteni, de a próbálkozás annál rosszabb állapotba hozza majd a sebet. És ez egy olyan helyen, mint Komodó, azt jelenti, hogy hamar elfertőződsz. Vérmérgezés és üszkösödés végez veled. 
- És ha elszorítjuk az eret?
- Nagyszerű, amennyiben nem bánod, ha később amputálni kell a lábadat. Ez pedig mindenképp bekövetkezik: ha egy testrész vérellátása megszűnik, az egyszerűen elhal. És amennyiben találnátok valakit Indonézia ezen részén, akire szimpátiából rábíznátok az amputációt, akkor ti még nálam is bátrabbak vagytok. Nem, őszintén elárulom, az egyetlen hasznos dolog ilyen esetben egy nyomókötés a maráson, majd egy igen-igen szoros - de nem túl szoros kötés a láb felületén. Le kell ugyan lassítani a véráramot, de elállítani nem szabad, különben lemondhatsz a lábadról. Tartsd a lábat, vagy bármely testrészt, amelyet marás ért alacsonyabban a szívednél és a fejednél. Tartsd nagyon, nagyon nyugodtan, lélegezz lassan, és keríts orvost azonnal. Ha Komodón tartózkodsz, ez napokat vesz igénybe, de te akkora
már merev hulla leszel.
- Az egyetlen megoldás - és ezt most komolyan mondom: ne hagyd magadat megmarni. És tulajdonképpen nem sok érvet hozhatsz fel a másik véglet mellett. A legtöbb kígyó elkotródik az utadból, mielőtt egyáltalán észrevennéd őket. Tulajdonképpen nem is gyűlhet meg velük a bajod, amennyiben óvatos vagy. Igazából csak a tengeri lényektől kell tartózkodnod.
A kõhal. Foto:CSL Antivenom Handbook - Miktől?
- A tűzhaltól, a kőhaltól, a tengeri kígyóktól. Azok sokkal mérgezőbbek, mint bármi a földön. Csípesd meg magad egy kőhallal, s csak magába a fájdalomba belepusztulhatsz. Az emberek ilyen esetben előszeretettel választják a megfulladást, s ezáltal megkönnyítik a saját dolgukat.
- Miféle dolgukat?
- Úgy értem a tengerben, hisz ott tonnaszám találhatók. A helyetekben én nem akarnék a közelükbe merészkedni. Totál mérgezőek. Utálom őket.
- Létezik egyáltalán valami, amit szeretsz?
- Igen! A hidroponikus növénytermesztés.

 
Bali-ra repültünk...

 David Attenborough állítása szerint az a földkerekség egyik legtartalmasabb helye, s ennek következtében lenyűgöző is, ám ő valószínűleg több időt húzott le ott, mint mi, ráadásul feltehetően valami egészen más részén, mert amit mi belőle láttunk, miközben kiszortíroztuk saját poggyászunkat, silány volt, sőt undorító. És az még a látványosabb rész lehetett, hiszen ott vonultak föl a világ minden tájáról érkező turisták, hogy megcsodálhassák azt, amiben - én speciel nem túl sok fantáziát láttam. 
 Az egyenes, kutai utcákat ajándékboltok és hamburgerárusok szegélyezték, s ittas, ordítozó turisták, öngyilkosjelölt motorosok, hamisóra-kereskedők és pöttöm kutyák népesítették be.
Az öngyilkosjelölt kétkerekesek egyesével célba vettek minden ölebet és átutazót, mialatt a kis furgon - amelyben az este jelentősebb hányadát töltöttük - egyik telt hoteltől a másikig cipelte poggyászunkat, lassanként átvergődve a hamisóra-kereskedők halmain. Valahol nem is túl messze onnan, a sziget közepe felé lehetett a földi mennyország, ám szemmel észlelhető módon a pokol pillanatnyilag jobb üzletnek ígérkezett.
A sörösdobozt szorongatók, "kapd be" feliratú pólós átutazók tulajdonképpen bárki számára ismerősnek tűnhettek, aki látott már személyesen angol csapatmunkát Spanyol- vagy Görögországban, ám engem hamar zavarba hozott a mennykőként belém sújtó felismerés: a turisták nem angolok voltak. Ausztrálok.
Ugyanakkor minden egyéb vonatkozásban oly kétségbeejtően hasonlítottak az angolokra, hogy rögtön eszembe jutott a konvergens evolúció elmélete, amelynek elmesélésével még mindig mindenki jobban jár, mintha elmesélném, hogy milyen úton jutottam el hozzá.
A világ különböző részein lesújtóan hasonló, ám valójában egymástól tökéletesen elkülönült életformák jelennek meg válaszképpen a hasonló körülményekre és szokásokra. Például az aye-ayének, amelyet Mark és én Madagaszkárban találtunk meg, van egy említésre méltó tulajdonsága. A harmadik ujja sokkal hosszabb, mint a többi, és csontja olyan vékony, akár egy gally. Arra használja, hogy kikaparja a környezetében fellelhető lárvákat a fakéreg alól, mert azokkal táplálkozik.
Van még egy teremtmény, amely ugyanezt teszi: az Új-Guineában élő hosszú ujjú erszényes patkány. Neki a negyedik ujja hosszú és gallyszerű, s pontosan arra használja ő is ezt a "szurkálót", mint az aye-aye. Nincs közöttük családi rokonság, csak egyetlen párhuzam: mindketten a harkályokat pótolják.
 Madagaszkáron nincsenek fakopácsok, s ugyanez áll Új-Guineára is. Ez annyit tesz, hogy adott egy táplálékforrás - a lárvák -, és két különböző fajnál alakult ki a begyűjtési mechanizmus. Ehhez jön még egy meglepően hasonló szerkezetű ujj - ha helyileg nem is pontosan ugyanott. Ez kézzelfogható bizonyítéka az evolúciónak, amely egymással nem rokon állatfajoknál képes hasonló tulajdonságokat előidézni.
 Pontosan ugyanolyan viselkedés a világ két, egymástól független sarkában. Akár a spanyol és a görög árusok viselkedésének hasonlatossága a hawaiiakhoz, ahol a helybeliek mosolyogva kínálják fel magukat, majd a befolyt összeget saját maguk csinosítására költik, hogy még pénzesebb áldozatokra tehessenek szert.
- Rendben - mondta Mark, amikor egy vendéglőben kis vacsorához jutottunk a művirágok, a jajgató zene és az italokból kiálló krepp-esernyők között -, a következő az ábra. Kecskéhez kell jutnunk!
- Itt?
- Nem, Labuan Bajón. Flores szigetén, a Komodóhoz legközelebb eső kikötőben. Ehhez pedig át kell szelnünk a környék egyik legveszélyesebb tengerén 22 mérföldet. Ez az a hely, ahol a Kínai-tenger találkozik az Indiai-óceánnal, és áramlások, örvények meg egyéb finomságok asszisztálnak a randevúhoz. Veszélyes, és akár húsz órába is telhet.
- Egy kecskével?
- Igen, egy döglött kecskével.
Az ételemet bökdöstem.
- A legjobb - folytatta Mark -, ha a kecske már legalább három napja döglött, és erősen szaglik. Ez kelti fel legjobban a sárkányok figyelmét.
- Úgy érted, hogy húsz órát töltsünk el egy hajón...
- Egy kis csónakon - egészített ki Mark.
- Valami háborgó tengeren...
- Meglehet...
- Egy három napos kecskehullával?
- Pontosan!
- Hirtelen nem találok szavakat!


- Van még egy dolog, ami talán említésre méltó, és az így hangzik: az előbb említettek egyike sem igaz pontosan ebben a formában. Vannak egymásnak erőteljesen ellentmondó történetek, s ebből fakadóan nem lehet mindegyikük igaz. Remélhetőleg mire holnap Labuan Banjóba kerülünk, már többet tudunk majd az igazságról. Holnap átröppenünk Bimába, és korán kint kell lennünk a denpasari reptéren. Rémálom volt, mire megszereztem a megfelelő csatlakozáshoz a jegyeket, ezért javaslom, ne késsük le a gépünket.
 Valahogy mégis sikerült. Frissen elszabadult pokol fogadott minket a denpasari reptéren, ahol izgatott, ordítozó emberhordák erősítették meg baljós előérzetünket.
 A bejelentkezésnél közölték, hogy a Bimából Lauban Bajóba tartó repülőgépre nekünk nincs helyfoglalásunk. A férfi vállait vonogatva visszaadta jegyeinket. Megtudtuk, hogy a vidám kedélyállapot a legjobb módszer az indonéziai kellemetlenségek elviselésére, s rögtön ki is próbáltuk. Derűsen kíséreltük meg kitalálni a jegyeinkre nyomtatott "érvényesítve" felirat jelentését, s kis idő elteltével arra jutottunk, hogy bizonyára azért jó, mert elgondolkoztatja az embereket, s így sok felesleges kérdés feltevésétől kíméli meg őket.
 Továbbálltunk.
 Mosolyogva lobogtattuk jegyeinket a szélben. Az utasfelvétel ablaka mögül lenge, utasfelvételi alkalmazott göncben virító, vékony bajuszú, vékony nyakkendőjű és vékony, fehér, feltűrt ujjú inges férfi bámult ránk közönyösen füstkarikákat eregetve.
Meglóbáltuk felé a jegyeinket, mire ő finoman megrázta a fejét.
Derűsen masíroztunk el a jegyiroda előtt, ahol tudomásunkra juttatták, hogy semmi közük az ügyhöz, és az utazási ügynökségre irányítottak. Néhány kedélyállapot-fokozó telefonhívás, amelyeket Bali utazási ügynökéhez intéztünk, tudomásunkra hozta, hogy a jegyeink érvényesek, csak másképp, s ez a félreértés egyszerű oka. Tulajdonképpen a jegyirodában is egészen hasonlóan védekeztek.
- Mit szólnának egy másik járathoz? - kérdeztük tőlük.
- Elképzelhető - válaszolták. Egy vagy két hét múlva.
- Egy vagy két hét múlva? - sikoltottuk.
- Pillanat! - szólalt meg az egyik férfi, elvette a jegyeket, s eltűnt. Tíz perccel később visszajött, s a kezébe nyomta a jegyeinket egy másik férfinak, aki csak ennyit mondott: "Pillanat!", majd elfordult és elsietett. Tizenöt perccel később előkeveredett, s ezt mondta: - Tessék kérem, mit tehetek önökért?
Elmagyaráztuk neki a helyzetet, amire ő csak ennyit szólt: "Pillanat!", s ismételten felszívódott. Aztán jó sokkal ezután, mikor is megkérdeztünk valakit, hogy hová is mehetett az a jóember, megtudtuk, hogy Jakartára utazott meglátogatni az édesanyját, mert már vagy három éve nem látta őt.
- De hát magával vitte a jegyeinket! - panaszoltuk.
- Nem, azokat itt hagyta - válaszolták. - Miért, kérik őket?
- Igen, szeretnénk! - magyaráztuk. - Labuan Bajóba igyekszünk, vagy mi.
 Ez az újdonsült információ láthatólag nagyfokú zavart váltott ki, s perceken belül minden irodai alkalmazott elment ebédelni.
 Kezdett kikristályosodni, hogy a repülő a pályáról fut ki, mi meg az időből, hogy rákerülhessünk. Választhattunk, hogy elrepüljünk-e Bimáig, és ott vesztegeljünk, de mi inkább úgy határoztunk, maradunk, és alkudozunk kicsit az utazási ügynökkel. Nem akartunk több miszter Vidámpofát.
 Egy minibusz szállított minket az utazási ügynökségre, ahol felsöpörtünk a lépcsőkön a magunk csöppnyi hacukájával, s dühödten tiltakoztunk, valahányszor hellyel, kávéval és „Greensleeves" zenével kínáltak minket, amikor csak csengett a telefon. Az a fajta horrorisztikus csend borult ránk, mintha egyikünk meghalt volna, de miután egy órán belül senkinek sem akaródzott foglalkozni velünk, bedühödtünk, és egy hirtelen mozdulattal az igazgató ajtajára mutattunk. Egyből meg is tudtuk, hogy az indonéziaiak egy valami miatt nem lehetnek büszkék magukra, és ez a valami a légitársaságuk.
 Később az igazgató alkudozni kezdett velünk, kijelentette, hogy neki nagy a hatalma Baliban. Ettől azonban nekünk még nem lett jobb, ezért dühbe gurultunk.
Ez egy olyasfajta viselkedés volt, melyhez természetszerűleg vonzódtam, mert jómagam ilyen helyzetekben inkább mosolyogni szoktam, ellenszenvet és frusztráltságot mutatok, sokat vonogatom vállam, és elálmosodom.
Más megközelítésben viszont aggasztott is, hogy egész idő alatt mereven mosolyogtunk, hancúroztunk, kellemesen hahotáztunk,
mialatt az utunkat keresztezők csak egy főnevet ismételgettek (pillanat, pillanat) nagy gyakorisággal, majd Jakartára utaztak, vagy közönyösen bámultak ránk füstkarikákon át. Mikor már annyira fölhergeltük magunkat, hogy a lábunkkal vertük a földet, betessékeltek minket a főnökhöz, aki elmesélte nekünk, hogy miért nincs semmi okunk dühöngeni, és hogy kifejezetten miattunk egy különjáratot indít Labuan Bajóra. Megpróbálta érzékeltetni, mennyire haszontalan dolog toporzékolnunk.
- Ezeken a területeken - mutatott egy nagy, fali Ázsia-térképre - hatásos. Ettől a vonaltól keletre nem.
Rá kellett döbbennünk, hogy ha az ember Indonéziába utazik, négy-öt napot kell várnia arra, hogy valami hirtelen történjen.
Mivel nem volt helyünk a repülőgépen, elmesélte nekünk, hogy folyton ilyesfajta dolgok történnek. Gyakorta néhány állami tisztségviselő vagy egyéb fontos titulusú perszóna elhatározza, hogy jól jönne egy hely, és persze emiatt másnak nem jut. Meg is ragadtuk az alkalmat, hogy megtudakoljuk: csak nem valami hasonló történt velünk is?
- Nem - hangzott a válasz. - Ugyanakkor érdemes elgondolkozniuk ezen a lehetőségen, amikor hasonló helyzetbe kerülnek.
Ekkor beleegyeztünk egy kávéba.
Kerített nekünk szállodai szobákat éjszakára, és egy minibuszos kirándulást délutánra.

A Tanah Lot templom

Rájöttünk, hogy Baliban jól lehet élni, ha valaki az állatokra mutogat. Érdemes keresni egy állatot és mutogatni rá.
Ha kellő gyakorlatra teszel szert, megélhetsz abból, hogy arra az emberre mutogatsz, aki egy állatra mutogat.
Erre egy igen jó példát találtunk közel a híres Tanah Lot templomhoz, a tengerparton, s úgy tűnt, ez egy igen jól prosperáló és nagy hagyományokkal rendelkező üzletág. A parthoz közel volt egy igen lapos, széles szájú barlang, ahol a fal egy kis repedésében egy sárga kígyópár fészkelt.
Odakint a parton ült egy ember, s pénzt gyűjtött arra az emberre mutogatva, aki a barlangban tartózkodott. Amikor kifizetted a pénzt, és bementél a barlangba, találtál ott egy embert, aki a kígyókra mutogatott.

Ezt az apró gyöngyszemet leszámítva a nekünk szervezett túra maga volt a dögunalom. Mondtuk is az idegenvezetőnek, hogy mi nem azokat a dolgokat akartuk látni, amelyeket a turistáknak mutogatnak, hanem azokat, amelyeket azok a turisták látnak, akik nem akarnak turista látványosságokat látni. Az ilyesfajta helyek persze dugig vannak turistákkal. Ami persze nem jelenti azt, hogy mi nem voltunk annyira turisták minden apró porcikánkban, mint mások, de ez legalább rávilágít arra, hogy minden cél, melyet el kívánsz érni, már magától a cselekvés szándékától megszűnik célnak lenni, és ez az, ami miatt a század fizikusai ölre mennek.
Nem kardoskodom amellett, hogy Bali ismét Bali múzeummá legyen, amely által Bali azonnal megszűnne a saját történelmi funkcióját betölteni, és ez manapság amúgy is a túlzottan népszerű folyamatok egyike. Mindössze dühömet fitogtatom frusztráltságomban. Tartok tőle, hogy alig vártam, hogy elhagyhassam a föld legcsodálatosabb részét.
Másnap végül sikerült eljutnunk Bimába a denpasari reptér érintésével. Már mindenki ismert minket az előző napi kalamajkának köszönhetően, s ez alkalommal a vékony ember, aki a füstkarikák mögül meredt ránk unottan mosolyogva, borzalmasan segítőkésznek bizonyult.
Ettől el is érzékenyültünk.

Bimában megtudtuk, hogy egyáltalán nincs repülőjárat Lauban Bajóba másnap reggelig. Talán akkor próbálkozzunk! Hirtelen őrjöngeni, majd váratlanul hadonászni kezdtünk; erőszakosan nekirohantunk a tömegnek, előrefurakodtunk az ócska, zsúfolásig telt repülőgéphez, és felszálltunk. A repülőhöz vezető úton nem is tűnt fel, hogy rettenetes menynyiségű csomagunkat ottfelejtettük. Mikor már a fedélzeten ücsörögtünk, akkor kezdtünk egymásra gyanakvó pillantásokat vetni: halvány lila gőzünk sem volt, hogy lesz-e a repülőtéren valakinek annyi esze, hogy berakodja a poggyászunkat.
Mikor már nagyon pattogott az agyam, nem bírtam tovább. Lerontottam a gépről és befogtam valami légitársasági alkalmazottat, aki nagyon érdeklődött arról, hogy mit képzelek én egyáltalán? Csak arra emlékszem, hogy sokat ismételgetve a "csomag" főnevet hadonásztam önkívületemben. Természetesen nyugtatólag hatott rám, mikor kijelentették: "Nyugalom, a helyzet tökéletes urai vagyunk." Valahogy rávettem valakiket, hogy kísérjenek a csomagjaimhoz.
 Végül betuszkolták őket, s akkor a csomagok miatt végre nyugtunk lehetett, nem úgy a közlekedési eszköz állapota miatt.
 A pilótafülkéhez vezető ajtó a repülés alatt nyitva maradt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt. Mark elmondta, hogy az Air Merpati a gépeket használtan veszi az Air Ugandától, de szerintem ez valami vicc volt.

Az Air Merpati egy repülôgépe

Derűsen vagány felfogásom van az ilyesfajta légi helyváltoztatásokról. Nem szokott zavarni. Bár nem hinném, hogy ennek oka félelmetes vakmerőségem, mivel én magam gyakran hullasápadt vagyok autózás közben, kiváltképp, ha én vezetek.
De ha egyszer repülőn találod magad, minden irányítás kicsúszik a kezed közül, és mindössze annyi dolgod marad, hogy hátradőlve vigyorogj mániákusan a köszörülő, kereplő hangocskák hallatán, melyeket az roncs kelt körülötted, amelyet össze-vissza dobálnak a légörvények az égbolton. Semmit sem tehetsz.
Mark a pilótafülke műszereit nézegette intenzív kíváncsisággal, majd egy idő után kijelentette, hogy azoknak a fele nem is működik. Hahotáztam kicsit elismerésem jeléül, s hozzátettem: talán így a jó. Amennyiben a műszerek fele nem működik, akkor azzal, hogy nem tájékoztatják a pilótákat, nem keltenek pánikot, és - mit sem sejtve - mindenki tovább ügyködhet a maga szórakoztatásával. Mark úgy vélte, hogy ez nem egy támadhatatlan érv, és persze igaza is volt, de legalább ismét fuldokló nevetésbe kezdtem, s onnantól abba sem hagytam az utazás végéig. Mark megfordult, és megkérdezte a mögöttünk ülő utastól, hogy az effajta gépek le szoktak-e zuhanni? Ó igen - érkezett a válasz -, de ne aggódjon. Hónapok óta nem volt komolyabb lezuhanás.

Labuan Bajón való landolásunk érdekesre sikeredett, mert a pilóták nem tudták a leszorító szárnyakat megtartani. Valóban érdekelt minket például, hogy amikor a kifutó pálya végén lévő fák egyre jobban növekedtek, s a pilóták egyesült erejükkel próbálták felfeszíteni a pilótafülke fedelét, életben maradunk-e vagy sem. Az utolsó pillanatban a kallantyú engedelmeskedett, és a gép nagyot puffanva a kifutóra esett - félbeszakítva ezzel logikus gondolatmenetünket.
Kimásztunk a gépből, aztán hosszadalmas tárgyalásokat követően sikerült rávenni a reptéri személyzetet, hogy vegyék már le a csomagjainkat, mert jobb szeretnénk, ha velünk lennének. Két emberke várt minket a reptéri "terminálnál" vagy inkább kunyhónál. Név szerint Kiri és Moose, és akár a legtöbb indonéziai, akivel találkoztunk, ők maguk is alacsonyak, fűzfa-karcsúak, egészséges benyomást keltőek voltak, és nekünk fogalmunk sem volt, hogy ők kicsodák.

Kiri kedves ember volt, szögletes arcú, halványan elektrosokk utáni állaptra elékeztető fekete frizurával, a fekete bajsza pedig úgy trónolt szája körül, mint egy csokoládéfolt. A hangja mély bariton volt, ugyanakkor vékony is, mindenféle lényeget nélkülöző, s valami hihetetlen recsegéssel beszélt. A legtöbb megjegyzése valami lassú, lusta, utcaszélnyi mosoly kíséretében  hangzott el pár kerregés kíséretében, amelyeket valahol a torka alján generálhatott. Mindig olyannak látszott, akinek van valami teljesen más járna a fejében. Mikor rád mosolygott, csak akkor hagyta abba, amikor közepesen távol kerültél tőle, vagy magára hagytad.

Moose sokkal karakánabb volt, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy Moose neve valójában Mus, és ez a Hieronymus rövidített változata. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam, amiért először "Moose"-nek értettem. Az emberke egyébiránt olyan volt, mint egy indonéziai bevándorló, akit egy nagydarab kanadai szarvasról neveztek el. Talán éppen ezért kellett elharapni a neve elején a  "Hierony"-t.
Az emberke, akit eredetileg vártunk, Condo úr (Khondónak ejtendő) volt, akinek kalauzolnia kellett volna minket. Számomra örök rejtély marad, hogy miért egyedül őt hívták abból a sok indonéziaiból, akivel találkoztunk, "úr"-nak. Ezáltal különleges légkör vette őt körül, amelyet ő maga sem tudott eloszlatni, mert, mint kiderült, elutazott búvárkodni. Õ - magyarázta Kiri és Moose - hamarosan megérkezik, és azért küldött minket, hogy ezt elmondjuk.
Megköszöntük nekik, feltöltöttük egy kisteherautó hátulját csomagjainkkal, majd a tetejükre ültünk és elpöfögtünk az érkezési kunyhótól Labuan Bajo belvárosa felé. Valaki említette a repülőgépen, hogy mindössze három teherautó található Flores szigetén, és közülük hattal találkoztunk is, amikor elindultunk. Valójában bármi, amit Indonéziáról hallottunk, hamisnak bizonyult, gyakran szinte azonnal. Az egyetlen kivétel az volt, amikor arról volt szó, hogy valami hirtelen fog történni, mert ennek cáfolatához sok időnek kellett eltelnie.Okulva a tapasztalatokból, a Merpati légitársaság kunyhójánál megálltunk, és megerősítettük a visszaútra szóló helyjegyeinket.
Az irodát egy fejhallgatós emberke vezette, s ő terelgette cb-adó-vevővel a repülőgépeket is. Mivel nem volt tolla, ezért egyszerűen megkértük rá, hogy amennyire csak tud, emlékezzen majd arra, hogy ott jártunk. Azt mondta erre, hogy, bárcsak egyirányú jegyeket vettünk volna retúr helyett, és akkor tőle vehettük volna meg a visszaútra szólót. Még soha senki nem vett tőlük jegyet, de - mint mondta - tudtak volna mit kezdeni egy kis pénzzel.
Megkérdeztük tőle, hogy hányan utaznak visszafelé. Végignézte a listát, majd azt mondta: nyolcan. A válla fölött elnézve megjegyeztem, hogy csak egy név szerepel azon a listán, amely nem a mi hármunké, ezért nagyon érdekelt, hogy hogyan jött ki a nyolc. Ez nagyon egyszerű - magyarázta. Mindig nyolcan utaztak a gépen.
Mint kiderült pár nappal később, tökéletesen igaza volt. Valami rejtett csel húzódhat meg e tény mögött, amiből a British Airways, a TWA, a Lufthansa és társaik hatalmasat profitálhatnának, ha rájönnének, hogy mi is az.
A belvárosba vezető út poros volt. A levegő messze melegebb és nyirkosabb volt a Baliban megszokottnál, a fák és egyéb növények pedig vaskos, nehéz szagokat eregettek.
Megkérdeztem Markot, hogy felismeri-e ezeket a szagokat, de erre azt válaszolta, hogy nem, mert ő zoológus. Szagról fel tudná ismerni a sárgabóbitás kakadut a többi közül, de ez minden, amit tehet.
Hamarosan ezeket a kisebb, illatokhoz fűződő problémákat háttérbe szorította Labuan Bajo szennycsatornáinak varázslatosan orrfacsaró bűze. A teherautó elől, amellyel bevágódtunk a városba, gyerekek ugráltak félre, akiket felvillanyozott érkezésünk ténye, s kíváncsian várták, hogy mit nyomunk a kezükbe, amivel játszani tudnak. Ez végülis egy egylábú csirke lett. A hosszú főúton néhány másik Flores szigeti teherautó dekkolt. Mindent átjárt a gyerekzsivaj, és a kaparásszerű gargalizálások, amik arról a kazettáról áradtak, mely egy muzulmán minaretben harsogott, ami nem tűnt egyébnek, mint egy hullámpapírból gondosan összetákolt toronynak. Az ereszek megmagyarázhatatlanul mosolygósan csillogó, zöld nyálkával voltak tele.
Egy vendégházban avagy egy kisebb indonéziai hotelben, azok közül is talán a legkisebben kezdtük meg a várakozást Condo úrra. Nem jelentkeztünk be, hiszen - terv szerint - még aznap délután el kellett volna indulnunk Komodóba, és különben is: a
szállodában nem tartózkodott egy lélek sem, így nem sürgetett minket semmi.

Egy fedett udvarszerűségen várakoztunk, mely egyben étteremként is funkcionált. Itt pár sör elfogyasztása mellett jókat lehetett csevegni az elképesztően öreg vendégekkel, akik időről időre megjelentek. Mire a délután elmúlt anélkül, hogy Condo úr megérkezett volna, és rádöbbentünk, hogy aznap már nem jutunk el Komodóra, a kis szálloda zsúfolásig megtelt, s hirtelen pánik tört ránk, hogy hol töltjük majd az éjszakát?
Egy kisgyerek keveredett elő valahonnan, és előadta, hogy van egy üres hálószobájuk, kell-e? Felkeveredtünk egy rozoga lépcsősoron, s egy folyosón találtuk magunkat, ahol hálószoba után kutatva felfedeztük, hogy az maga a hálószoba. Lesújtott a felismerés, hogy nem voltak ágyak, de ezzel valahogy megbékéltünk, mert mire lesiettünk, ott találtuk Condo urat, egy apró, karizmatikus emberkét, aki szerint minden meg volt szervezve, és másnap reggel hétkor indul a hajónk.
- És a kecskével mi lesz? - kérdeztük aggodalmasan. Vállat vont.
- Milyen kecskével? - kérdezte.
- Nem lesz véletlen szükségünk egy kecskére?
- Kecskékből rengeteg van Komodón - biztosított minket. - Hacsak nem akarnak egyet az útra.
Elmagyaráztuk, hogy nem érezzük ennek szükségét, majd ő is megerősítette, hogy feltehetőleg egy kecske az, ami az utazáshoz a legkevésbé szükséges. Mi ezt egyszerű, szatirikus megnyilvánulásként könyveltük el a nagy rakás csomag miatt, ami körülöttünk tornyosult. Aztán ő jó éjszakát kívánt, és hozzátette: erre viszont nagy szükségünk lehet.
Aludni Labuan Bajóban egyfajta terhelési teszt.
Az, hogy hajnalban az ifjabb kakasok felriasztanak, még nem is lenne baj. A baj azzal kezdődik, hogy az ifjabb kakasoknak halvány lila fogalmuk sincs arról, hogy mikor van hajnal. Nagy hirtelenséggel vetik magukat az életbe rikoltozva és vijjogva hajnali egy óra tájt. Kb. egy óra harminc perckor - felismerve tévedésüket - elkussolnak, pont valamivel azelőtt, hogy a komolyabb kutyaviadalok a kezdetüket veszik. A komolytalanabb kutyaviadalok általában még a fiatal kakasok lelkes eltévelyedésének ideje alatt elkezdődnek, majd később a teljes nehézsúlyú kórus rázendít tökéletesen adva vissza, hogy milyen lehet a Londoni Szimfonikus Zenekar pokolba menetele.
És ilyenkor kezdődik az igazi erőpróba; kiderül, hogy két macska verekedése akkora lárma keltésére képes, mint negyven kutya együtt. Kis üröm az örömben, hogy az oktatás időpontja hajnali két óra tizenöt perc, de valami oknál fogva ekkor kezdenek a macskák magyarázni a Lauban Bajón való életről. Születésükkor mindnyájuknak lemetszik a farkát, mert állítólag ez szerencsét hoz, de erről lehet, hogy a macskáknak más a véleményük.
Mire levonják a megfelelő konzekvenciát, a fiatal kakasok valami furcsa oknál fogva azt hiszik, hogy megint hajnal van, lehet lármázni. Persze ez nem így van. A hajnal még két órányira található, és még mindig szól a teherautó-dudák versengése amiatt az igen lényeges nézeteltérés miatt, ami a közelben robbant ki.
Végül lecsendesednek a dolgok, és szempilláid hálásan egymásra találnak az áldott, korahajnali csendben, és akkor, vagy öt perc elteltével a kakasok végre pontosan eltalálják az időpontot.

Egy vagy két órával később csipásan, szakadtan álldogáltunk a vízparton túlméretezett bőröndrakásunk mellett, és rettenthetetlen arckifejezéssel meredtünk magunk elé, mintha már megjártuk volna a legörvényesebb, legháborgóbb keleti tengereket, a legvadabb és veszélyesebb vizeket is.
 Olyan volt a tenger, mint egy őrlő malomkő.
Távoli halászhajók keltette fodrok gyűrűztek a part irányába. A korai nap gyengéden lapult el rajtuk. Kisebb csapat fregattmadár és fehérhasú halászsas vigyorgott fölöttünk - legalábbis Mark szerint. Nekem leginkább fekete homokszemeknek tűntek.
 Condo úr nem volt velünk. Ám egy órával később Kiri belekezdett aznapi mondókájába és elmesélte, hogy Condo úr nem jön, de ő, Kiri itt van helyette, meg a gitárja is. És a kapitány sem a kapitány, hanem a kapitány apja. És más hajóval megyünk. A jó hír pedig az, hogy bizonyosan nem fogjuk kihagyni Komodó szigetét, és az út mindössze négy óra.
A hajó egészen csinos tákolmány, huszonhárom láb hosszú halászbárka, név szerint Raodab, és az egész rakomány, miután mi is a fedélzeten voltunk, hármunkból, Kiriből és a kapitány apjából állt, valamint két apró, tizenkét év körüli gyerekből, akik a hajót és a négy csirkét terelgették.
A nap nyugodt volt és meggyőző. A két kölyök úgy ugrált a fedélzeten, akár a macskák, gyorsan felállították a vitorlát, elindították a motort, és elaludtak, valahányszor elült a szél. Egyszer, mikor nem tudtunk mit tenni és nem is volt mit tenni, körbekorzóztunk a fedélzeten az elsuhanó tengert, a felettünk átlibbenő halászsasokat, és a repülő halakat méregetve, amelyek időről időre körberajzották a hajót.
  A négy csirke a hajó orrában ücsörgött és minket méregetett.
Logikusan nézve a távoli vizeken való evezéshez elkerülhetetlen, hogy romlásmentes formában vidd magaddal az élelmedet. Azoknak a nyomorultaknak, akik hozzászoktak, hogy alufóliába csomagolt csirkéjükhöz egy szupermarket közbeiktatásával jutnak, kellemetlen élmény lehet hosszútávon négy olyan élő csirkével himbálózni, amelyek őt méregetik szuggesztív, rettenthetetlen pillantásukkal - ilyen módon fejezve ki gyanakvásukat.
Dacára annak, hogy az indonéziai sziget csirkéinek sokkal természetesebb és kellemesebb életük van, mint egy angliai nagyüzemi csirkefarm lakóinak, az emberek nem teketóriáznának, hogy grillkész állapotban vásárolják meg őket, és igen meglepődnének, ha ilyen utastársaik lennének. Ennek oka valószínűleg a nyugati társadalmak mély, pszichológiai tabuinak, rejtelmeinek köszönhető: számunkra nehéz az olyasmi felzabálása, amivel korábban szemtől szembe utaztunk órákig.
Ennek köszönhetően nem is ettük meg mind a négyet. Bármely istenség is az a bonyolult hindu panteonban, aki a csirkék haláláról dönt, féktelen kedvében lehetett aznap, és saját szakállára külön kis pusztítást vitt véghez.

Végezetül feltűnt Komodó szigete, lassan kúszva felénk a horizontról. A tenger színe a hajó körül pár órája tintafeketéről sokkal világosabb, áttetszőbb kékbe ment át, de a sziget maga - talán éppen befolyásolható érzékeinknek köszönhetően - egyre sötétebbnek és komorabbnak tűnt, ahogy közeledtünk felé. Ahogy kibontakozott a távolból, bolyhos formái fokról fokra kontúrosodtak kövekké és göröngyökké, hogy ezzel is kiegészítsék a háttér hegyvonulatait. Még közelebb már a vegetációt illetően is találgatásokba bocsátkozhattunk. Voltak pálmák, de csak elvétve. Szórványosan gubbasztottak a hegyek gerincén, mintha személyes jelleggel akarnák felruházni őket, vagy mintha valaki nagyon szemetelne a vidéken. Emlékeztetett kicsit a Gulliver utazásainak illusztrációjára, amelyen Gullivert odafércelték a talajhoz a lilliputiak, és most pár tucat közülük éppen lándzsával szurkálja. A táj keltette látvány letaglózott minket. A felszín kavicsai erős, ráspolyos fogaknak tűntek, és a sötét, egykedvűen szürkésbarna hegyek egy gyík feltételezhető páncéljára hasonlítottak. Tudtam, ha ismeretlen vizek hajósa lennék, az első, amit lejegyeznék: "Itt sárkányok vannak".

Ahogy jobban szemügyre vettem a szigetet, miközben jobbról megközelítettük, és megpróbáltam elhessegetni a képzeletem szülte rémképeket, egy csomó új, félelmetes vízió tukmálta rám magát. Egy hegygerinc például, amely vaskos ráncaival bekígyózott a vízvonal alá, szép lábakat rajzolt a gyíknak.
Ez volt az első olyan alkalom, hogy egy táj ilyen hatást gyakorolt rám, de későbbi utazásaim folyamán sok hasonló riasztó képpel szembesültem még: minden új territóriumot, ahova behatoltunk, hasonlón színes, szörnyekhez hasonló textúrákkal, kontúros formákkal ruházott fel a képzeletem. No és az élőlények, amelyek értelemszerűen felbukkantak ezeken a tájakon; ők is ennek a palettának a színeiből lettek kikeverve.

Persze van néhány nyilvánvaló mechanizmus, ami megmagyarázza a természetnek ezt az arcát; sok lény számára életmentő, hogy megfelelő színnel álcázva olvadjon be környezetébe, ráadásul az evolúció is saját ízlése szerint színezgette mindig a természetet. Ha a színskála csak a legkisebb mértékben is egyezett az elképzeléseivel, már nagy általánosságban jól végezte dolgát.
Mostanában sok új ötlet merült fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan alakulnak ki az élőlények a természetben, és talán már az sem kizárt, hogy a fraktálgeometria mélyebb összefüggéseibe is belelátunk, sőt, új káoszelméletünk alapját képező "különös vonzerőkről" is beszélünk mostanság, és egy egyszerű matematikusnak lassan a növekedés és az erózió beavatkozásával is számolnia kell, és mindez együttesen arra utal, hogy a formák, színek és textúrák létrejötte nem teljesen véletlenszerű vagy bizarr. Elképzelhető.
Valami ilyesmit fejtegettem Marknak, mire azt válaszolta, hogy szerinte abszurd vagyok. Mivel ő ugyanazt a tájat fogadta be vizuálisan, mint én, el kellett ismernem, hogy képzelőerőm feltehetően túl aktívan működött, hiszen félsültre hevített az indonéziai nap.
Hozzákötöttük hajónkat egy hosszú, rozoga famóló cölöpéhez, amely az elnyúló öböl közepén meredezett. A cölöp láthatóbb végén egy kör alakú tábla vigyorgott, amelyet szöggel erősítettek a helyére. Õ köszöntött minket Komodón, s látványa kicsit megtépázta rettenthetetlenségünket.
Mikor ez megvolt, hirtelen valami erős szag áradt felénk. Hozzá kellett szoknunk. Persze amíg nem horgonyzol le, nem érkeztél meg, addig nem jár neked a vaskos, csípős, orrfacsaró, komodói szagból.
Újabb csapást mért rettenthetetlenségünkre az elénk táruló ösvény. Ez a móló magasságával párhuzamosan vezetett a parthoz, ahol a következő adag szaghullámnak köszönhetően már tökéletesen elgyámoltalanodtunk; utolsó csapásként pedig elénktárult egy turistafalu.
 
Komodó a világörökség része Az adminisztrációs központ, ahonnan a szigetet (amely környezetvédelmi terület) irányítják egy csoport összetákolt fából állt; mellette terült el egy kávéházi terasz és egy pöttöm múzeum. Ezen objektumok mögött meredeken, félkörívben vagy fél tucat turistakunyhó állt - gólyalábakon. 
Mivel épp ebédidő volt, vagy egy tucat humanoid csücsült a kávézó teraszán tésztát és 7Up-ot fogyasztva; amerikaiak, hollandok, meg amit akarsz. Honnan a csudából kerülhettek ide? És oda hogyan jutottak? Nem is szólva arról, hogy mi ez az egész?

Az adminisztrációs kunyhó külsején egy fatáblán a szabályzat állt. Olyasmiket olvashatunk rajta, mint "Észrevétel-tétel a Nemzeti Park irodájában", "Külhoni látogatók", "Csak őröstül fókuszálható", "Húzzál hosszú nadrágot és cipőt is", meg "Itt kígyók vannak".

A tábla alatt kicsi, tömzsi sárkányalak pihent. Azért tituláltam picinek, mert csak négy láb hosszú volt. Szétvetett lábakkal feküdt, mellső végtagjait messze előrenyújtva, a hátsókat meg hosszú, csúcsos farka mellett pihentetve. Eleinte kicsit meghökkentem, de aztán közelebbről szemügyre vettem. Kinyitotta a szemeit, és rám bámult. Meglepett kiáltással ugrottam hátra, s ezzel egyidőben gúnyos, krákogó nevetést hallottam a terasz irányából.
 
- Ez csak egy sárkány! - figyelmeztetett egy amerikai lány. 
Odasétáltam. 
- Régóta itt vannak? - kérdeztem. 
- Ó, csak pár órája - válaszolta a lány. - A komppal jöttünk Labuan Bajoról. A sárkányok miatt. Unalmasak. A kaja meg szörnyű.
- Miféle komppal? - érdeklődtem. 
- Szinte mindennap jár...
- Ó! Ó, már értem! Úgy érti Labuan Bajóról?
- Alá kell írnia a látogatók jegyzékét az irodában! - mondta az épület felé mutatva. 

Kissé gyűrötten csatlakoztam Mark és Gaynor társaságához.
- Valahogy nem erre számítottam - adta tudtomra Mark elrettenthetetlen mennyiségű csomagjaink közül, négy csirkét szorongatva.
- Biztos, hogy szükség lesz ezekre? - faggatta Kirit.
Kiri véleménye szerint mindig jó ötlet csirkét vinni a konyhába. Ellenkező esetben csak halat és tésztát kapsz.
- Én a halat jobban szeretem! - szögezte le Gaynor.
Kiri kifejezésre juttatta ellenkező irányú véleményét. Szerinte a nyugatiak csirkésebbek, ez köztudott. A hal csak parasztokhoz illő, olcsó mulatság. Mi azonban a közkedvelt, szexi csirkékhez szoktunk.
Elvette a csirkéket, amelyeket egy hosszú madzaggal voltak összekötve, lerakta őket a csomagok mellé, majd feltessékelt minket az iroda lépcsőjén, ahol az őrök látogatási íveket és tollakat adtak nekünk. Pont, mikor ácsorogva töltögettük az útlevélszámunkat, születési időpontunkat, születési helyünket meg egyebeket, komoly káosz keletkezett odakint.
Először nem tulajdonítottunk különösebb figyelmet a pankrációnak, mert lefoglalt minket anyánk lánykori nevének felidzése, meg hogy ki is tulajdonképpen a legközelebbi hozzátartozónk, de a zajszint olyan magasra emelkedett, hogy behatolt gondolatainkba, és akkor már azt is hallani véltük, hogy valami csirkék okozzák. A mi csirkéink.
Kirohantunk.

A tömzsi sárkány lerohanta a csirkéinket. Egyiküket a szájában rázta, majd mikor észlelte közeledtünket, hirtelen felszívódott az épület sarkánál, porfelhőt húzva maga után, mely beterítette a megszeppent, többi csirkét, amelyek még mindig sivalkodtak, miközben a madzaggal együtt ők is csúsztak tovább.


Miután a sárkány harminc yardnyi előnyre tett szert, megpihent, és egy gonosz fejrántással elharapta a zsineget. A három csirke csapkodva és rikácsolva szaladt szét, egyre nagyobb köröket írva le, miközben az őrök megpróbálták bekeríteni őket. A sárkány, megszabadulva csirkefeleslegétől begaloppozott a sűrű aljnövényzetbe.
Egy csomó "csak utánad" meg "nem, csak utánad" után óvatosan futottunk abba az irányba, ahol felszívódott. Mikor odaértünk, lihegve és idegesen bámultunk utána.
Az aljnövényzet egy hatalmas gátat takart; ennek tetején ácsingózott a gyík. A sűrű vegetáció megakadályozott minket abban, hogy egy yardnál jobban megközelítsük, de az is igaz, hogy nem nagyon próbálkoztunk.
Egész nyugodtan heverészett. A fogai közül kilátszott a csirke hátsó fele; ványadt lábai csöndesen kapálóztak a levegőben. A sárkánygyík közönyösen méregetett minket felénk eső szemével, ami olyan volt, mint egy sötétbarna karika.
Van valami mélységesen idegesítő abban, ha az ember egy olyan szemet néz, ami éppen őt nézi, pláne hogy az a szem megközelítőleg akkora, mint a sajátja, és pláne, hogy a másik szem tulajdonosa egy gyík. A pislogása is idegesítő. Az nem egy normális, gyors, reflexszerű mozdulat, amit az ember egy gyíktól elvárna, hanem egy lassú, jól megfontolt hunyorítás, amiről az jut eszedbe, hogy átgondolja, mit tesz.

A csirke hátsó fele lanyhán kűzdött még egy pillanatig, a gyík pedig enyhén szétnyitotta állkapcsait, hogy segítse áldozatát megkezdett útján a torka felé. Ezt párszor megismételte, amíg már csak egy láb lógott ki a szájából. Talán megelégelte a dolgot, de tény, hogy már nem mozgott. Ahogyan a gyík sem. Csak bámult ránk. Végül mi voltunk, akik továbbálltunk megmagyarázhatatlanul hideg, közönyös félelemmel.
Miért? - tűnődtünk a kávézó teraszán ücsörögve, miközben megpróbáltuk lehűteni kedélyeinket egy 7Up-pal.
Hármunk hamuszürke arca tanúskodott egy undorító és rosszindulatú, közelmúltbeli gyilkosságról.
Legalább olyan mészárlást kellett volna végignéznünk, ahol az elkövető nem ilyen közömbös. Talán a hűvös, megingathatatlan arrogancia érzése bántott annyira. De bármilyen rosszindulatot is próbáltuk belemagyarázni a gyíkba, tudtuk, hogy ezek a mi érzéseink, nem az övéi. A gyík sajátos nemtörődöm módján, a maga kis egyszerű, gyíkos dolgaival volt elfoglalva. Fogalma sem volt az ijedelemről, a bűnözésről, a szégyenérzetről, a csúfságról, amelyet mi, nem kevésbé bűnös, szégyenteljes állatok próbálunk ráragasztani. Így mindez visszaszállt ránk, mintha tükörbe szuggeráltunk volna, amely szerepét most egy rezzenéstelen, közömbös szem töltötte be.
Letaglózva a gondolattól, hogy saját tükörképünktől ijedtünk meg ennyire, csendben ücsörögve vártuk az ebédet.
Ebéd.
Figyelembe véve az aznapi eseményeket, az ebéd fogalma kezdett nagyon átminősülni.
Az ebéd - mint kiderült - nem csirke volt. Azért nem volt az, mert a sárkány felfalta. Hogy hogyan volt képes a konyha kideríteni, hogy a csirke, amelyet a sárkány megevett, ugyanaz volt, amelyet tálalniuk kellett volna - ez nem volt egészen világos számunkra, de úgy tűnt, ennek tudható be, hogy sima tésztaételt szolgáltak fel, és tulajdonképpen hálásak voltunk ezért.
Arról társalogtunk, hogy milyen könnyű antropomorfizálni az állatokat, majd felruházni őket saját érzelmeinkkel és előítéleteinkkel, amikor egyikük épp nem szimpatikus. Egyszerűen fogalmunk sem volt arról, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni, sem arról, mit is csinált valójában, és mivel nem voltunk tudatában, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni, feltételeztük, hogy ő valószínűleg azt tette, amit ilyen helyzetben szokás. Visszatetszést váltott ki a viselkedése, nem tolerálta az emberségünket.
Mindnyájunknak megadatott a lehetőség, hogy saját ízlésünk szerint éljünk túl. Ami számunkra megfelelő magatartás, az a gyíkoknál nem egészen az, és fordítva.
- Például - kezdte Mark - mi nem esszük meg saját kicsinyeinket, mikor azok a közelünkbe férkőznek, és mi éhesek vagyunk.
- Hogy? - érdeklődött Gaynor letéve a kést és a villát.
- Egy kis sárkány is csak táplálék, ha egy nagyobb úgy dönt - folytatta Mark. - Mozog, és van rajta kis hús. Kaja. Persze,
amennyiben mindegyiküket megennék, frankón ki is halnának, tehát ez nem egészen célravezető. A legtöbb állat életben marad, mert a felnőttekben van valami ösztönféle, hogy ne egyenek a sajátjukból. A sárkányok túlélésére magyarázat, hogy a bébikben van valami ösztönféle, hogy másszanak fára. A felnőttek túl nagyok ehhez, így a kicsik addig ücsörögnek a fákon, amíg elég nagyok nem lesznek, hogy a fajtájuk után nézzenek. Néhány bébi így is áldozatul esik, de ez oké. Ez akkor van, mikor gyér a kajaszint, a populációnak meg kell a jó kondíció. Persze néha spontánul is megesznek párat.
- Mennyi maradt belőlük? - kérdeztem csendben.
- Vagy ötezer.
- És mennyi volt belőlük?
- Vagy ötezer. Legalábbis amióta valaki meg tudja mondani, mennyi is volt belőlük.
- Szóval nem különösebben veszélyeztetettek?
- Dehogynem, mivel csak 350 tenyésztett nőstény van. Nem tudjuk ugyan, hogy ez jó-e vagy nem, de maga a szám alacsonynak hat. Mi több, amennyiben egy állatfaj populációja zsugorodik egy elszigetelt területen - mint ez esetben, ahol a sárkányok csak pár szigeten élnek -, természetszerűleg sebezhetővé válik az előfordulási helye, és amint a humanoidok felütik ott a fejüket, kő kövön nem marad.
- Szóval kívül tágasabb!
- Ez vitatható - mondta Mark. - Amennyiben senki sem tanúsít érdeklődést, nagy az esély, hogy valami nem stimmel. Csak egy erdőtűz vagy egy betegség irthatná ki őket. És az is aggasztó, hogy egy növekvő populáció, amely sosem futna össze az emberiséggel, még a végén azt gondolná, hogy nagyon is jól megvan nélküle. Veszélyesek. Nem csupán attól, hogy megesznek. Egy puszta harapás is komoly gondokat okozhat. Tudod, mikor egy lovat vagy egy bölényt támad meg, akkor sem feltétlenül akarja ott, helyben leteríteni. Ha a dologhoz küzdelem társul, megsérülhet, s erre nincs gyógyír, így gyakori, hogy a gyík csak harap egyet és továbbáll. De a baktériumok, amelyek a sárkány nyálában élnek, annyira virulensek, hogy a sebek nem varosodnak, s az állat általában pár nappal később elpusztul vérmérgezésben, tehát a sárkány elfogyaszthatja szabadidejében. Vagy egy másik sárkány, annak függvényében, hogy melyik talál rá előbb. Nem viszik túlzásba a formaságokat. Határozottan jót tesz ennek a fajnak, hogy a környék jól el van látva erősen sérült és haldokló állatokkal.
- Volt egy jól ismert esete egy franciának, akit egy sárkány harapott meg, és végül két évvel később meghalt Párizsban. A seb elgennyesedett és nem akart begyógyulni. Sajnálatos módon nem voltak sárkányok Párizsban, hogy ezt meg lehessen bosszulni, így ez esetben a stratégia nem volt hatásos, de máskülönben az ötlet nem rossz. A gondot az okozza,
hogy ezeknek a lényeknek eszük ágában sincs a lábtörlőkön élni, és bár a falusiak Komodón és Rinkán igen elnézőek, már történelme van a támadásoknak, haláleseteknek, az pedig felettébb elképzelhető, hogy az emberi populáció és annak érdeklődésének növekedésével sokkal kevésbé leszünk képesek türelmesen véghezvinni egy kalandot anélkül a kockázat nélkül, hogy leharapják a lábad, és kitépik a beleid az arra járó sárkányok.
- Így, amint azt már láttuk, Komodó manapság védett nemzeti park. Eljutottunk addig a pontig, ahol megfontolt beavatkozással kell megmentenünk a ritka példányokat, és ezzel megnövekedett irántuk az érdeklődés. Az érdeklődés következtében pedig a látogatók száma. Amennyiben ez óvatosan szabályozott, és a zavargások száma minimális szinten van tartva, akkor a dolog működőképes. Remélem. Nem akarok úgy tenni, mintha kicsit sem aggódnék.
- Én az egész hely miatt aggódom! - szólalt meg Gaynor borzongva. - Valami ijesztő rosszindulat lengi körül.
- Csak képzelődsz! - mondta erre Mark. - Egy természetbúvárnak ez maga a paradicsom.
Hirtelen csúszás zaja érkezett a terasz tetejének irányából, és egy hatalmas kígyó vágódott előttünk a földre. Pár parkőr odarohant és bekergette egy közeli bokorba.
- Ezt nem csak képzeltem! - jegyezte meg Gaynor.
- Tudom! - szólt Mark lelkesen. - Ez valami csodálatos!

Délután Kiri és egy őr vezetésével felfedezőkörútra indultunk. Nem találtunk sárkányokat, ám amint vakmerőn verekedtük át magunkat a bozóton, találkoztunk egy madárral, s ettől meglehetősen otthonosan éreztem magam.
Méltán voltam híres gépkezelő tehetségemről, és ritkán töltött el nagyobb boldogság, mint amikor egész nap a számítógépemet programozgathattam, hogy egy program segítségével véghezvigyek valamit, amit kézzel megcsinálni legalább 10 másodperc lenne. Az idő érték, és megéri tíz másodpercet megspórolni akár úgy is, hogy egy egész napot kelljen küzdeni érte.
A megcsodált szárnyas erőteljesen hasonlított egy csirkére, leszámítva azt, hogy repülni is tudott, mert így könnyebb a sárkányok elől elmenekülni, hisz azok csak a mesékben röpködnek, meg az olyasfajta rémálmokban, amilyenek komondói éjszakáimon gyötörtek.
A lábastyúk egy csodálatos munkamegtakarító eszközt fejlesztett ki magának. A szóbanforgó munka, amelyet el akar kerülni, az időrabló ücsörgés a kiköltendő tojásokon, mialatt sokkal értelmesebb dolgokkal is elüthető az idő. Itt meg kell jegyeznem, hogy mi valójában nem is magával a madárral találkoztunk, ahogyan azt képzeltük, hanem a munkamegtakarító eszközre akadtunk rá, ami valami olyasmi, amit nehéz nem észrevenni. Ez egy kúp alakú halom, vastagon felhalmozott földből és rothadó növényekből, amelynek az alapja hat láb hosszú és ugyanilyen széles.  Lábastyúk (Megapodiidae család) - foto:http://www.dfw.gov.mp/breeding.htm
Lényegesen magasabb volt, mint amilyennek tűnt, mert a földhalom alapja a talajszint alatt három lábbal volt.

Időm egy vidám órácskáját egyszer egy olyan program írásával töltöttem, amely pillanatok alatt kiszámítja a halom térfogatát. Csinos, szexi kis program lett, mindenféle pop-up menükkel és egyéb hasznos beállítási lehetőségekkel, hogy amennyiben a jövőben egy hasonló lábastyúk-fészekre bukkannék, alapvető méretei betáplálásával a számítógépem a másodperc töredéke alatt képes legyen meghatározni a térfogatát, és ez fantasztikus időmegtakarítás. A dolog árnyoldala az, hogy nem valószínű, hogy a jövőben akármikor is szükségem lesz egy lábastyúk-fészek térfogatának kiszámítására, de ez igazából mellékes. Ennek a fészeknek a térfogata kicsivel több volt, mint hét köbméter.
Ez a halom valójában egy automata költőgép. A hőt a kémiai reakciók szolgáltatják, s ez fűti a beleásott tojásokat.
Emellett vagy ennek ellenére a lábastyúk maga is képes a szükséges hő előteremtésére.
Minden lábastyúknak, amely ellenőrizni kívánja a kiköltendő tojások megfelelő hőjét, először át kell verekednie magát három yard rohadó növényzeten, majd a fedőnövények elvételével vagy továbbiak felhordásával be kell állítania az ideális hőfokot.
És ezzel már ki is küszöbölik a tojásokon való fölösleges ücsörgést.
Ez igencsak felvidított, és újdonsült jó kedvem egészen addig tartott, amíg vissza nem keveredtünk a faluba, s be nem léptem annak a kunyhónak az ajtaján, amelyet alvóhelységnek használtunk.
Igen nagy volt és rengeteg cölöpre épült, ahogyan azt már említettem, kézenfekvő okokból. Ugyanakkor a faanyag, amelyből készült, félig elkorhadt, ráadásul a matracok is nyirkosak és büdösek voltak a kis hálószobákban, ahol hatalmas pókhálók lógtak a sarkokban, döglött patkányok hevertek a földön, és egy túltelített vécé illata lengte be a helységet.
 

Megpróbáltunk ott aludni, de végül a patkányok és a kígyók hadakozása keltette zaj, amely a lyukakból áradt, arra ösztökélt minket, hogy kimenjünk és a hajónk fedélzetén éjszakázzunk.
Korán keltünk, hideg, nyirkos harmatban fürödve, de legalább a biztonság érzetével. Összecsomagoltuk a cuccunkat, majd visszaindultunk a kikötő fölé hajló ágak közt. Amint elhagytuk az ágakat, ismét megtámadott minket az a rosszindulatú szag, amely azonnal eszébe juttatja az embernek, hol jár: Komondón.
Reggel biztosítottak minket róla, hogy aznap biztos látunk majd sárkányokat. Méretes sárkányokat. Igazából fogalmunk sem volt arról, hogy mibe keveredtünk, de akármibe is, az határozottan eltért eredeti elképzelésünktől.
Nem várt eseménynek mondható hát, hogy egy döglött kecskét kellett végig magunkkal vonszolnunk, majd lesben ülni egész nap egy fa tetején.
Ez a nap minden vonatkozásban nem várt meglepetéssel szolgált: elsőként két tucat amerikai turista érkezett egy speciális, bérelt hajón. Legtöbbjük idő előtt nyugdíjazott lehetett; fényképezőgépekkel felszerelkezve, poliészter melegítőben, aranykeretes szemüveggel ácsorogtak és vadnyugati akcentusuk volt. Én pedig nem tudtam elhinni róluk, hogy egész nap egy fa tetején ücsörögnek majd.
Picit meg is lepődtünk a dolgon, és elkeseredve konstatáltuk, hogy rettenthetetlenségünk utolsó darabkái is szétfoszlottak. Találtunk egy idegenvezetőt is, akitől megkérdeztük: "Mi ez itt?"
Azt válaszolta, hogy amennyiben nem szeretjük a nagyobb társaságokat, akkor ott egy ösvény; hát arra indultunk.
Három-négy mérföldet caplattunk egy feltűnően kitaposott, jól karbantartott ösvényen. A levegő párás volt, poros és forró, és fogalmunk sem volt róla, hogy mi fog történni a nap hátralevő részében. Mikor halk harangszót hallottunk magunk előtt, felgyorsítottuk lépteinket. Egy jobb kanyar után szembesültünk a lélegzetelállító valósággal.
Egészen addig a pontig olyan álomszerű volt minden. Olybá tűnt, mintha a boltíven és az áporodott kapun való áthaladáskor a szigetet hagytuk volna el, és egy nem létező világba csöppentünk volna, amelyben a "sárkány", a "kígyó" és a "kecske" nevek többlettartalommal ruházódnak fel, amely többlettartalmak egyszerűen átalakítják az említett szavak eredeti jelentését, következésképpen minden másmilyen. Ekkor olyan érzésem támadt, hogy az álom rohamütemben kezd átminősülni rémálommá, méghozzá abból a fajtából, amelyből arra riadsz fel az átizzadt lepedők közül, hogy valaki egyfolytában ráz és ordít veled, és hogy a füstszag, amelyet álmodban éreztél, valójában azért volt, mert ég a ház.
Előttünk, az ösvényen egy fiatal kecske állt. Kötélen csengettyű lógott a nyakában, s vonakodva tett eleget az őt terelő férfi parancsainak. Csendben követtük.
Alkalmanként néhány lépés erejéig nekiiramodott, majd hirtelen félelem vett erőt rajta és földbe cövekelte mellső lábait. Ilyenkor lehorgasztotta fejet, és erőteljes csatába kezdett a nyakán megfeszülő kötéllel. A pásztor is megállt ilyenkor a kötél másik végén, és ágas-bogas fahusánggal megrendszabályozta a kecske hátsóját, s ezzel elérte, hogy az állat a következő néhány percben ne merjen hasonló kiugrási kísérletbe fogni. Valójában semmi rémisztő kép vagy hang nem ijeszthette meg a négylábút, de ki tudja, mit szimatolhatott meg érzékeny orra abból az irányból, mely felé éppen tartottunk.
Egyre mélyebbre süllyedő hangulatunknak egy utolsó pofon adta meg a kegyelemdöfést. Egy tisztás közepén találtuk magunkat. Húsz láb átmérőjű lehetett, s két párhuzamos fekete csík volt rá fölfestve, melyeket egy harmadik fekete csík kötött össze. Pár percünk elment azzal, hogy megpróbáltuk kitalálni a jelzés szerepét vagy jelentését. Aztán rájöttünk. Egy egyszerű "H" betű volt. Helikopter leszálló. Bármi is fog történni azzal a kecskével, az arra kíváncsi emberek helikopterrel fognak érkezni - gondoltuk.
Felgyorsítottuk lépteinket, majd még szaporábbra vettük a tempót, és csöndben, csillogó szemekkel siklottunk valami felé, miközben értelmetlen apróságok hisztérikus röhögőgörcsöt váltottak ki belőlünk, mintha akarattal rohantunk volna saját végzetünkbe.
A leszállótól egy még jobb karban lévő ösvényen indultunk tovább. Pár yard széles volt, vaskos, mindkét oldalon 2 láb magas fakerítéssel. Pár száz yardot haladtunk, amikor egy tíz láb mély víznyelőhöz érkeztünk, ahol számos látnivaló várt minket.

Bal kéz felől egy zenepavilon volt kialakítva.
Pár sor szék állt egymás mögött, melyeket csapott fafödémmel védtek a naptól és az időjárás viszontagságaitól. A zenepavilon két végéhez egy kék nylonkötél volt erősítve, amely belógott a víznyelőbe, ahol egy kis, hajlott fán egy csigára volt rátekerve.
Kicsi vaskampó lógott róla. A párás, de forró nap fényében, a kis fa körül, a rohadt halál illatát árasztva hat nagyra nőtt, koszos szürke sárkánygyík ácsorgott.
A leghosszabb úgy tíz lábnyi lehetett. Először igen nehéznek tűnt felbecsülni a méretüket. Még nem voltunk túl közel hozzájuk, a fényviszonyok sem segítettek; az egybeolvadó szürkeségben csak a szemeiket láthattuk tisztán, amik alapján nem könnyű megsaccolni az állatok teljes méretét.

Egy ideig aggodalmasan meredtem rájuk, majd arra riadtam fel, hogy Mark veregeti a karom. Megfordultam. A másik oldalon a sövénykerítés mögül egy hatalmas sárkány közeledett felénk.
Kiemelkedett az aljnövényzetből, és bizalomgerjesztően azt sugallta, hogy a közelében lévő emberek előreláthatólag az ő önkéntes táplálékai. Később megtudtuk, hogy a sárkánycsoport, amely a víznyelőben ejtőzött, ritkán tette ezt máshol, és észrevehetőleg más nem is foglalkoztatta őket, csak hogy egy jót heverésszenek, aztán bekajáljanak.

A sárkánygyík agresszíven közeledett lábait a földhöz csapkodva, először a bal elsőt, majd a jobb hátsót, aztán fordítva. Könnyedén, ruganyosan cipelte hatalmas súlyát, lengette a testét, szándékosan ijesztő hatást keltve. Hosszú, egyenes, világos, villás nyelvét ki és be húzogatta, szagok és döglött, rothadó tetemek szempontjából tesztelve a levegőt.
Amikor a kerítés túlsó végéhez ért, ingerülten előre-hátra kezdett himbálózni, mintegy bevetésre várva; nehéz farkát lengette és csapdosta a poros földhöz. Durva, érdes bőre lazán ringott a testén, mint csuklyaszerű ráncok sokasága a hosszúkás, halált kifejező arc előtt. Lábai vaskosak, izmosak voltak, s a végükön lévő karmok pont olyanok, amilyenekre egy sárgaréz asztal lábain számíthatsz.

Mikor az állat kiemeli a fejét a kerítés mögül, majd megfordul, azon kezdesz el gondolkodni, hogy ezt a trükköt meg hogy csinálta?
Egy csoport turista közeledett felénk az ösvényen, vidáman, gondtalanul várva az eseményeket. Nicsak, ott van egy olyan sárkány! Ó, egész termetes. Dögösen néz ki!
És a legrosszabb még csak most jött.
Diszkrét távolságra a zenepavilontól a kecskét kezdték széttrancsírozni. Két őr fogta le a küzdő, bégető jószágot: a nyakát egy fatuskóval nyomták a földhöz, majd egy macsétával leválasztották a fejét, miközben egy köteg leveles faágat tartottak az előtörő vér útjába. A kecskének kellett néhány perc, mire felfogta, hogy halott.
 
Mikor ez megtörtént, az egyik hátsó lábát a kerítés mögötti gyíknak dobták, majd a maradványokat ráakasztották a kék nylonkötél végén lengő kampóra. Az ringott és himbálózott a széltől, miközben a víznyelő alján terpszkedő sárkányokhoz engedték lefelé.
A sárkányok eleinte csak lanyha érdeklődést tanúsítottak. Jól táplált, álmos jószágoknak tűntek. Aztán az egyik felnyújtotta a nyakát, megközelítette a lógó tetemet, majd óvatosan letépett belőle egy darabot. A kecske belei ekkor kifordultak és a sárkányra ömlöttek. Gőzölögtek egy darabig. Először úgy tűnt, hogy semmi nem fog történni.
Aztán egy másik sárkány nekiindult. Szaglászta és nyaldosta a levegőt, aztán a kecskebélbe harapott az első sárkány feje mellett, mígnem az megelégelve a dolgot maga is tépett egy húscafatot. Az első harapásnál zöld folyadék ömlött ki a csillogó, szürke tömlőkből, majd amikor a hús engedett, mindkét sárkány fejét elborította ez a folyadék.
- Azta, ez nagyít, Paulina! - szólt a férfi a közelben egy látcsövet tesztelve. 
- Még annál is nagyobbnak látszik, mint amekkora! Ezen keresztül pont akkorák, amekkorának képzeltem őket!" 
 Ezzel átnyújtotta a feleségének.
- Ó, ez valóban nagyít! - mondta a nő.
- Igen jó minőségű látcső, Paulina. És nem is nehéz!
- Megnézhetem? Kié ez?
- A mindenit, Howard imádni fogja!"
- Al? Al, fogd ezt a látcsövet, és nézd meg milyen nehéz!
Éppen szerényen megjegyeztem, hogy a látcső csak arra jó, hogy a lenti poklot máshogyan mutassa, mikor a nő, akinek tulajdonát képezte, izgatottan sikoltozni kezdett.
- Nyam! Nyam! Nyam! Az egész eltűnt! Micsoda emésztőrendszer! Most megérezte a szagunkat!
- Talán friss húsra vágyik! - morogta a férj. - Élő műsor!
Valójában vagy egy óra kellett ahhoz, hogy az egész kecske eltűnjön, s a nézők is duruzsolva visszainduljanak a faluba. Aztán egy magányos, angol nő bizalmasan elárulta nekünk, hogy nem is olyan nagyon érdeklik a sárkányok.
- A helyeket szeretem - mondta könnyedén. - A sárkányok csak belekeveredtek. És persze ez az egész cécó a zsinegekkel, a turistákkal, meg a kecskékkel csak amolyan komédia. Persze, ha egyedül sétálsz és találkozol eggyel, az más, de így az egész csak bábszínház.
Mikor a legutolsók is elkotródtak, egy őr elárulta, hogy ha akarunk, lemászhatunk a vizesárokba, hogy közelképet csinálhassunk a sárkányokról, s mi bólogatva így is tettünk. Két, hosszú, Y-végű rudakkal felszerelkezett őr jött velünk. Ezzel tolták arréb nyakuknál fogva a sárkányokat, ha túl közelmerészkedtek hozzánk, vagy túl agresszívnak mutatkoztak.
Csúszva-mászva leereszkedtünk a lejtőn, szinte túlzott óvatossággal, s egy pár perc elteltével azon kaptam magam, hogy pár lábnyira állok az egyik leghatalmasabb sárkánytól.
Nem fogadott túlzott érdeklődéssel; már jóllakhatott. Egy hosszú, csöpögő bél lógott ki nyitott szájából; pofája vértől és nyáltól csillogott. Szájának belseje sima, sötétrózsaszín volt, s bűzös lehelet tört fel belőle, amely elvegyült a forró, ocsmány szaggal, mely a víznyelőből áradt. Ez a két szag addig erősítette egymást, amíg szemeim fátyolosan jojózni kezdtek és megszédültem a hányingertől.
Ami mostanra abból a kecskéből maradt, melynek küzdelmét nyomon követhettük, előttünk feküdt egy vértócsában az ösvényen egy tört bokacsontját mutogató láb formájában, a kék nylonkötél kampós végén. Egyedül egy sárkány érdeklődött még mindig iránta, s egykedvűen rágcsált megfeszülő izmokkal. Aztán szabályszerűen rákapott a lábmaradványra, majd gonosz fejmozdulatokkal megpróbálta leszerelni a kampóról. Ezt követően meghökkentő módon bekapta a lábat a tartozékokkal együtt. Huzigálta és rángatta magát, hogy a lábnak mind nagyobb és nagyobb része lehessen a torkában, míg végül csak a kampó vége látszott ki. Kis idő elteltével a sárkány lehasalt és kővé dermedt. Vagy tíz percig így maradt, aztán egy őr elvágta a kötelet a macsétával. A legutolsó kecskedarab lecsúszott az állat gyomrába, ahol paták, szarvak és csontok indultak rothadásnak az enzimek maró hatása alatt.
Engedélyt kértünk a távozásra. 
A három megmaradt csirkénkből az elsőt láttuk viszont ebédkor, de valahogy nem volt kedvünk hozzá. A vézna végtagokat kituszkoltuk a tányér szélére minden különösebb magyarázkodás nélkül.
Délután bevittük a hajót a komodói faluba, ahol egy nővel találkoztunk, aki az egyetlen ismert túlélője egy sárkány támadásának. Egy meglett példány lepte meg, amikor a mezőkön dolgozott. Mire sikolyai előcsalogatták a szomszédokat és azok kutyáit, melyek végülis megmentették, a lába már cafatokban volt.
Bali sürgősségi műtőjében mentették meg végtagját az amputációtól, majd csodával határos módon életben maradt, bár a lábát még ma is a marcangolás nyomai tarkítják.
Rinca szomszédos szigetén mesélték, hogy egy négyéves fiút elkapott egy sárkány, miközben ő a bejárati lépcsőn játszott. Az ottaniak cölöpökre építik házaikat, és mivel azon a szigeten még a halottak sincsenek biztonságban, a sírokra is nagy rakás, éles követ tesznek.
Minden racionális, nyugati intellektusom és összes tanulmányom ellenére egy pilanatra rabul ejtett egy primitív, rendeltetésszerű életösztön, melyet egy gonosz, csintalan isten tukmált rám, és ez aznap délutánra végérvényesen átszínezte a látómezőmet - még a kókuszokat is másmilyennek találtam. A falusiak adtak el nekünk párat kettényitott verzióban. Ehhez mesterien értettek.  Először egy kis lyukat vájva elfolyatták a tejet, aztán a diót kettévágták egy macsétával, majd a héj egy kagylószerű darabjával  könnyedén kilapátolták a belét.
Ami miatt elgondolkoztató az említett isten természete, az az, hogy először megteremt valami olyasmit, amiből az emberiség sokat profitálhat, aztán húsz lábbal magasabbra felrakja ezt a csodálatos dolgot egy fára, aminek nincsenek ágai.
Ez egy isteni trükk, s minden bizonnyal jól szórakozik azon, hogy mi, gyarló halandók, hogy próbálunk a helyzet nehézségével megbirkózni. Odani! Hát nem kitalálták a fáramászást? Nem is hittem volna! Rendben, lássuk, hogyan nyitják fel. Hmm, szóval rájöttek, hogyan kell acélt edzeni, nemde? Oké, többé nem leszek ilyen balek. Legközelebb ha fára akarnak mászni, egy óriásgyík várja majd őket a fa alatt.
Csak arra tudok gondolni, hogy az a dolog az almával jobban elkeserítette, mint hittem volna.
Sétáltam egyet, majd leültem a parton egy mangófa alá, és a tenger csendes fodrait bámultam. Néhány hal kiugrált a tengerből a fákra, ami elsőre elég meghökkentőnek tűnt egy haltól, de megpróbáltam nem elôítéleteskedni. Saját fajtámmal kapcsolatban is voltak aggályaim, és ezen már más fajok furcsaságai sem tudtak változtatni. A halak tőlem aztán akármilyen könnyedséggel játszhatnak a fákon, és amíg ők maguk nem kezdenek el azon tűnődni, hogy egy gonosz isten miatt kényszerülnek ezt tenni, egészen oké minden.
Egész rossz szájízem kezdett lenni a saját fajtámtól, mert mi rendszeresen különbséget akarunk tenni aközött, amit istennek, és aközött, amit gonosznak hívunk. Amit gonosznak nevezhetünk, azt természetesen magunkon kívül találjuk meg, olyan teremtményekben, amelyeknek fogalmuk sincs az egészről, így joggal lázadhatunk fel ellenük, és minden jót magunkban vélünk felfedezni. És ha ők nem tűnnek elég gonosznak önmagukban, figyelmüket egy kecskével igyekezzük felkelteni. Õk nem akarják a kecskét, mivel nincs rá szükségük. Ha lenne, találnának maguknak. Az egyetlen gonosz dolog, ami a kecskével történt, az az volt, amit mi tettünk vele.
Tehát miért nem lázadtunk fel? Mondjuk így: - Ne mészárolják le a kecskét!
Nos, erre számos lehetséges válasz adható:
- Ha a kecskét nem ölték volna meg miattunk, megölték volna más miatt - például az amerikai turisták miatt.
- Nem ismertük fel, mi is fog történni, mígnem túl későnek látszott közbeavatkozni.
- A kecskének különben sem volt valami jó élete. Legalábbis aznap nem.
- Egy másik sárkány valószínűleg megkapta volna később.
- Ha nem kapták volna meg a sárkányok azt a kecskét, valami mást kaptak volna, mondjuk egy őzet.
- Az volt a feladatunk, hogy jelentsük ezt az incidenst a könyv szerkesztőségének és a BBC-nek. Fontos volt, hogy végig kövessük az eseményeket, hogy részletesen beszámolhassunk róluk. Ez már bőven megér egy kecskét.
- Túlzottan szégyelltünk olyasmit mondani, hogy "Kérjük, ne a mi számlánkra öljék le a kecskét."
- Csak egy csapat felvilágosult beszari alak voltunk.
Az a nagyszerű abban, hogy az egyetlen fajhoz tartozunk, amely különbséget tesz jó és rossz dolgok között, hogy képesek vagyunk életünk folyamán saját magunk számára szabályokat megfogalmazni.
A halak tovább szökdécseltek a fákon. Három incs hosszúak lehettek, barnák és feketék, kicsi, egymáshoz nagyon közeli, gombszerű szemekkel a fejük tetején. Uszonyaikat mankóként használták.
- Kúszógébek - mondta Mark, aki egyedül maradt egy pillanatig.
Leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse őket.
- Mit csinálnak a fán? - kérdeztem tőle.
- Kísérleteznek - válaszolta Mark. - Ha találnak egy megfelelő helyet, amely jobb a víznél, lehet, hogy mindörökre szárazon maradnak. Pillanatnyilag fel tudnak venni egy bizonyos mennyiségű oxigént a testfelszínükön keresztül, de időről időre vissza kell térniük a vízbe egy korty vízért, amit aztán megszűrnek a kopoltyúikon keresztül. De meg tudnak változni. Már volt rá példa.
- Ezt meg hogy érted?
- Valószínű, hogy a földi élet az óceánokban kezdődött, és a tengeri élőlények kimerészkedtek a szárazföldre, hogy új szokásokat vegyenek fel. Van egy olyan halfaj, amely 350 millió évvel ezelőtt létezett, s nagyon hasonlított a mai kúszógébhez. Uszonyaira támaszkodva mászott ki a vízből. Lehetséges, hogy ő volt minden szárazföldi gerinces őse.
- Komolyan? Hogy hívták?
- Nem hiszem, hogy akkoriban volt neve.
- Szóval ilyen halak voltunk 350 millió éve?
- Könnyen meglehet.
- Szóval lehet, hogy 350 millió év múlva ennek a halnak a leszármazottai fényképezőgéppel a nyakukban nézik a parton, ahogy egy halfajta kiugrál a tengerből?
- Fogalmam sincs. Azért vannak a sci-fi írók, hogy az ilyeneken elmélázzanak. A zoológusoknak csak ahhoz van joguk, hogy azt mondják: volt már rá példa.
Hirtelenjében nagyon-nagyon öregnek éreztem magam, és néztem a kúszógébet, amint ugrál, s számomra tökéletesen esetlennek, reménytelennek, naívnak, és optimistának tűntek a próbálkozásai. Még annyira, annyira, de annyira sok volt hátra. Reméltem, hogyha a leszármazottja 350 millió év múlva fényképezőgéppel a nyakában üldögél, át fogja érezni a dolog jelentőségét, s úgy találja majd: megérte. Reméltem, hogy ő majd jobban megérteti magát a világgal, amelyben él. Reméltem, hogy nem sodor majd más fajokat a kihalás szélére, és megpróbál megtenni mindent a többiek életben maradásáért. Reméltem, hogyha valaki megpróbálja majd a sárkánygyík távoli utódait a kecske távoli utódaival táplálni, rájön, hogy az nem helyes.
Remélem, ez nem hangzik túlzottan csirkésen.


Ennek az anyának a gyermekét egy sárkány ette meg, amint az a lakás bejárati lépcsőjén üldögélt.

link:
Varanus Komodoensis     http://www.scz.org/animals/d/komodo.html
Komodo Dragons at the San Antonio Zoo    http://www.txdirect.net/users/seriedel/komodo.htm
The Komodo Dragon... a living dinosaur    http://einstein.kutz.com/komodo/kmd_drag.htm
Komodo Facts    http://www.freeyellow.com/members5/sahabat-satwa/komodo.html
Survivors: Komodo Dragon    http://www.i3tele.com/photoperspectives/survivors/html/dragon.html
Endangered Species   http://houck.salkeiz.k12.or.us/houck.website/cool.sites/sci/ESpecies/komodo.html