Szívverések az éjszakában
 
Amennyiben megragadnád Norvégiát, jól megráznád, és több ezer kilométeres körzetben kiszórnád belőle a jávor- és rénszarvasokat, majd teletömnéd az egészet madarakkal, csak az időd vesztegetnéd, mert ezt már valaki előtted megtette. 
 Fjordföld a Déli Sziget délnyugati részén található, a maga sok hegyével egyike az isten-féle föld legmeglepőbb részleteinek, sisakjainak egyikéről szemlélődve az ember szeretne spontán vastapsban kitörni. 
  Varázslatosan félelmetes. A talaj úgy van fokozatosan meghajtogatva, megtördelve, hogy az agyad a látványtól reszkető éneklésbe kezd koponyád belfalán, amennyiben megpróbálod felfogni azt. A hegyek és a felhők egymáson tobzódnak, a temérdek jégfolyam milliméterekre szaggatott, vízesések robajlanak az alul elterülő nyílegyenes, zöld völgybe, és minden mágikusan csillog Új-Zéland tiszta fényeiben, ami a piszkosabb levegőhöz szokott szemek számára túl szép, hogy igaz legyen.
 
 Amikor Cook kapitány 1773-ban megpillantotta a tengerről, így jellemezte: „Sziget, ahol, ameddig a szem ellát, hegycsúcs csoportok sorakoznak, amelyek közt nehezen elképzelhető völgyek megléte". A feltűzdelt völgyeket gleccserek vájták ki évmilliók alatt, s közülük sok a tenger sok mérföldnyi benyúlása a szigetre. Némely szikladarab több száz lábat zuhanva a vízbe pottyan, ahol további sok száz lábnyi út várja még. Működő gépezet benyomását kelti a táj. A nyugtalan szélcsapkodások és eső ellenére a hegyek büszkén, boldogan hirdetik monumentalitásukat. 

 A vidék nagy része még ma is feltáratlan. A kevés meglévő út Fjordföldön hirtelen megszakad egy-egy hegy lábánál, ezért a turisták nagy része sosem látja a peremvidéket. Néhány hátizsákos tovább jut, és csak nagyon-nagyon kevés hétpróbás hegymászó próbál meg a föld szívébe hatolni.

  A fűrészfogas zavar, a lehetetlenül mély szakadékok, amelyeken a lábbal való átkelés gondolata is lidérces, felfedezett részei javarészt helikoptereknek köszönhetők.
 Bill Blackről azt tartják, hogy egyike a világ leggyakorlottabb helikopter-pilótáinak, és ez igen valószínű. Úgy ül, akár egy zsugori, roppantón kapaszkodva joystickjába, és rágózik lassú folyamatossággal röpködés közben az éles csúcsok közt, láthatólag azt akarva, hogy sikonyálj. Amint a gép majdnem szétkenődik a sziklafalon, váratlanul felkapja, és átemeli a hegy fölött, majd leejti lebegve a semmiben, s ez felér egy hittérítéssel. A völgy émelyítőn kavarog alattunk, miközben folyamatosan irányt váltunk, mintha egy óriás kezében lévő kötél végén ingáznánk.
 A helikopter leejti az orrát, és dübörögni kezd az egyenes fal mellett. Riogatjuk az előttünk feltűnő madarakat, amelyek lélekszakadva csapkodnak ennek következtében. Mark gyorsan a széke alá bukik látcsövéért.
 „Keák!" - mondja. Bólintok, de csak bizonytalanul. A fejem már éppen elég kontrakciós mozdulattal kell, hogy megküzdjön.
 „Hegyi papagájok - tudatja Mark. - Igen intelligensek, hosszú, karvalyos a csőrük. Le tudják tépni vele az ablaktörlő lapátokat, és ezt gyakorta meg is teszik." 
 Mindig megfélemlített a sebesség, amivel Mark általam sosem látott madarakat felismer, még ha azok csak pöttyök is a horizonton. 
 „A szárnycsapásuk igen egyedi - magyarázza. - De az igazi összetéveszthetetlenségüket akkor vehetnénk észre, ha a helikopter megszűnne zajongani. Egyike azon fajoknak, amely segítségért tüntetve a saját nevét kiáltozza. Kea! Kea! Kea! A madárszeretők imádják ezért. Nagyszerű lenne, ha Pallas szöcskéje hasonló trükkre volna képes. Könnyebb lenne azonosítani".
  Még pár másodpercig követi őket, majd eltűnésük után leteszi a látcsövét. Nem miattuk jöttünk.
 „Érdekes madarak, bár van néhány különös szokásuk. Nagyon sokat adnak a fészkük külalakjára. Egy kea fészket találtak, amelyet 1958-ban kezdtek építeni a madarak. 1965-ben még mindig rendezgették, kivéve, betéve részeket, de még mindig nem költöztek be. Ilyen szemszögből kicsit olyanok, mint te."
 Amint elérjük a szakadék szélét, röviden megállunk pár yardnyira a vízeséstől, amely a két szélen tölti fel az alattunk több száz lábnyira lévő folyót. Repülő üveggömbünkből bámulunk, és hirtelen úgy érzek, mint egy másik bolygóról érkezett látogató, aki az égen át aláereszkedve tanulmányozza az idegen világot. Kicsit émelygek is, de ez csak rám tartozik.
 Kis rázkódással Bill felemeli a helikoptert a szakadékból a tiszta ég felé. A kövek puszta mennyiségének látványa és az űr, amely könnyeden vesz körül, az agy érzékelőit újra és újra elborítják. Aztán, amikor úgy hiszed, megtapasztaltál minden csodát, amit ez a föld felvonultathat, ha körbejársz egy csúcsot, kezdődik minden előlről, de már fokozott intenzitással.
 A gleccserek felszínét követjük. A fény hirtelen felbukva mögöttünk pislog, de amint formákat kezd mutogatni, úgy véled, álmodsz. Hatalmas, rekord súlyú tornyok emlékeztetnek óriások torzóira, elrettentő méretű barlangokkal és ívekkel, töredezve és gyűrögetve, mint számos gótikus székesegyház, melyeket jelentős magasságból pottyantottak le, de mindez jégből és hóból. Mintha Salvador Dalí és Henry Moore kísértetei érkeznének éjszakánként az elemekkel játszani.
 Ösztönös, nyugati reakcióm tör elő, amikor egy semmihez sem hasonlíthatóval szembesülök: megragadom a fényképezőgépem, és filmezni kezdek. Úgy érzem, könnyebben meg tudok majd birkózni vele, amikor az csak egy incsnyi színtömeg egy papíron, és a székem nem próbál ide-oda dobálni a szobában.
 Gaynor, a rádióproducerünk felém szegezi mikrofonját, és megkér, hogy írjam le, amit látok.
 „Mit?" - kérdezem makogva.
 „Ez az! - válaszolja - így tovább!"
 Makogok még egy keveset. A helikopter-rotor lapátjai néhány incsnyire forognak a jégtorony csúcsától.
 Sóhajt. „Nos, ennek a helyére valószínűleg mást veszek majd" - mondja, és leállítja a kazettát.
 Még egy agypaszírozó fordulatot teszünk az óriási jégszobrok körül, aztán megindulunk lefelé a szakadékba, amely szinte otthonosnak hat az előzményekkel összevetve.
 Van még egy utas velünk a levegőben: Don Merton, egy kellemes ember, olyasfajta légkörrel, amilyen egy bocsánatkérő lelkészé. Csendben ül, alkalmanként visszatolja szemüvegét orrhídján, és „Igen, ó igen!" dörmögi magában, mintha valami olyat észlelne, amit mindig is szeretett volna. Igen jól ismeri a környéket. Az Új-Zélandi Fajfenntartóknál dolgozik, és talán többet tett bármely élő embernél Új-Zéland megrémült madarainak megmentéséért.
 Ismételten közel kerülünk a szakadék falához, több száz láb magasságban, és észreveszem, hogy a következő, hosszú, egyenes ösvény alattunk lehetetlen hirtelenséggel türemkedik felfelé a völgy sarkantyújaként. Szenvedek borzalmasan szédülve. Néha képtelennek érzem magam felállni, s az ösvény puszta látványa a legrosszabb rémálmaim idézi.
 „Valaha gyakran feljöttünk" - dörmögi Don előrenyújtott ujjával mutatva.
 Ránézek bámulattal, majd vissza az ijesztő ösvényre. Pár lábnyira vagyunk csak tőle, és a rotorlapátok tompa huppogásának visszhangjait hallani hátulról. A csapás egy-két láb széles lehet, füves és nyirkos.
 „Igen, úgy vélem, kissé meredek - mondja Don elegáns kacajjal, mintha ez lenne az egyetlen ok, amiért nem kerékpározik rajta. - Előttünk, a csúcson van egy csapásos mederrendszer. Akarjátok látni?"
 Idegesen bólintunk, és Bill felrepít.
 Hallottam ezt a kifejezést - „csapásos mederrendszer" - korábban új-zélandi zoológustól, méghozzá olyan határozottsággal, hogy hirtelen nem volt merszem azt mondani, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Úgy határoztam, a megfejtéshez abból indulok ki, hogy csatolt, különálló, vízzel telt mélyedés-rendszerre kell számítanom. Ennek kapcsán egy két nappal korábbi élményem bukkant elő, mielőtt elegendő bátorságom lett volna elismernem, mekkorát tévedtem.
 A csapásos mederrendszernek semmi köze ahhoz, amire számítottam. Magas, nyitott helyen alakulhat ki. Egy különös jelenség fura megnevezése ez. Hatásában nem túl drámai, talán észrevétel nélkül hagyod el, ha nem vagy új-zélandi zoológus, és egyike azoknak a különleges helyeknek a földön, amelyeket állatok hoztak létre.
 A helikopter most a csúcs fölött söpör a nyitott völgy felé, elfordul, átemelkedik egy másik csúcson, ismét elfordul és megnyugszik. Leszálltunk. 
 Megkövült csendben ülünk, nehezen elhíve, hogy talajt értünk. A csúcs mindössze néhány yard széles. Minden oldalán több száz lábnyi mély, így előttünk is. 
 Bill megfordul, és ránk mosolyog. „Semmi aggodalmat" - mondja, amiről eddig azt hittem, csak az ausztrálok csinálnak ilyet. A efféle pillanatokban ez a fajta kizökkentés az, amire szükséged van. 
  Idegesen kimászunk, lehajtva fejeinket a forgó lapátok miatt, elsétálunk a szakadék széléig. Hegyfokunk körül mély, szaggatott völgy indul tőlünk három irányba alacsonyabb szinteken lágyuló körvonalakkal. Éppen alattunk fordul éles ívben balra, hogy aztán hirtelen rángásokkal és törésekkel eljusson a Tazmán tengerhez, amely egy homályos csillanás a végtelen irányából. A kevés felhő nem sokkal fölöttünk van, és követi a völgy hullámait friss árnyékával, erősbítve ezáltal a perspektíva nagyságát.
 Mikor a huppogó pengék a helikopteren végre megnyugszanak, a völgy levegős mormogása felerősödik, hogy feltöltse a csendet: a vízesés mély morajlása, a tenger távoli szusszanása, a bozótos fű rekedt remegése, és a keák, akik egymásnak mutatkoznak be. Ugyanakkor van egy hang, amit nem hallunk meg - nem csak azért, mert a nap rossz szakában érkeztünk, de ráadásul rossz évben is. Többé nem érkezhetünk jó évben. 1987-ig Fjordföld a legkülönösebb, legkevésbé földies hangok tulajdonosa lehetett. Évezredekig a megfelelő évszakban az éjszaka leszálltát követően lehetett ezeken a vad sziklacsúcsokon és völgyekben hallani.
 Mint egy szívverés, olyan volt: mély, erős lüktetés, amely végig visszhangzott a sötét szakadékon. Olyan mély volt, hogy az emberek úgy mesélték, előbb kaptak gutaütést, mint ahogy meghallották, és olyan volt, mintha a nehéz levegő csapódott volna nagy erővel valaminek. Sokan sosem hallották, és már nem is fogják. A kakapo hangja volt az. Az öreg, új-zélandi, éjjeli papagájé, amely magasan ült egy szikla tetején, és hívta társát.
 Minden teremtményből, amelyet ebben az évben felkerestünk, talán a legfurcsább és legérdekesebb faj ez, és egyben a legritkább, a legnehezebben fellelhető. Valamikor, mielőtt az emberek benépesítették Új-Zélandot, több száz ezer kakapo létezett. Aztán több ezer, majd több száz lett a számuk. Ma csak negyven él, és a számsornak nincs vége. Itt Fjordföldön, ahol sok ezer évig volt a madár fő lakhelye, ma már egy sincsen.
 Don Merton többet tud ezekről a madarakról, mint bárki más a világon, és velünk jött részben idegenvezetőként, részben pedig a repüléssel lehetősége nyílott ellenőrizni, hogy tényleg az utolsó kakapo is eltűnt volna?

Helikopterünk szédítő szögben ült a csúcs tetején, láthatólag a leggyengébb széllökés is könnyedén a messzi mélybe segítette volna. Mark és én lassan előgyelgünk makacs, nehézkes tartással, mintha mindenünk fájna. Minden mozdulatot, amit teszünk, a fejünkkel indítunk el, mielőtt maradék testrészeink felzárkóznának. Bill Black boszorkányosan vigyorog szárazföldi városlakó mivoltunkon.
 „Semmi aggodalmat! - fújja vidáman. - Bárhol le tudunk szállni. Don akart idejönni, ezért ide jöttünk. Persze nem lehetnénk itt, ha fúj a szél, de nem fúj. - Leül egy kisebb kőre, és rágyújt. - Most valahogy nem" - teszi hozzá, és a távolba veszik tekintete, szemléletesen mutatva be azt az ovációs lelkesedést, amiben kitörnénk, ha egy erős szellő áthelyezne minket a völgybe. Gaynor egy darabig tüntet a mozgás ellen, nehogy túl messzire kerüljön a helikoptertől, de végül úrrá lesz rajta a Billel készíthető riport gondolata. Előhúzza a rikító színű kábeleket, a felvevő magnót a háti táskából, rákattintja kicsi fejhallgatóit a haja széleire anélkül, hogy egyszer is le merne pillantani balra vagy jobbra. Odatuszkolja mikrofonját Bill orrához, szabad kezével pedig megkapaszkodik a talajban.
 „Tizenöt éve röpködöm Fjordföld fölött - meséli Bill, amikor a lány bebiztosította magát - főleg telekommunikációs megbízatásból kifolyólag, néha fejlesztéseknek köszönhetően. Általában nem utaztatok turistákat. Nincs erre időm. Különben sokat dolgoztam a kakapo szállítási programban, gondnokokat röptettem Új-Zéland legmegközelíthetetlenebb részeire. Egy helikopter erre igen alkalmas, mivel bárhol le lehet tenni. Látod azt a sziklacsúcsot ott?"
 „Nem! - kiáltja Gaynor mereven a földre nézve. - Még nem akarok odanézni. Csak mondj el egy történetet… Valami vicceset, ha lehet… kérlek."
 „Vicceset? - kérdi Bill, és egy hosszú, gondolattelit szippant cigarettájából, amint végignéz a völgyön. - Nos, egyszer megégettem a kezem a helikopterben, mivel nem vettem észre, hogy a kesztyűm olajban úszik. Ilyesmire gondoltál?"
 
Don Merton ezalatt pár yardnyira került, és a bozótosban egy ösvényt nézeget. Leguggol, és igen óvatosan arrébb söpri a földet. Talál valamit, és felemeli. Kicsi, erősen ovális, fakó színű formát tart kezében. Egy darabig óvatosan vizsgálja, majd leejti vállait lehangoltan. Int nekünk, hogy menjünk oda. Idegesen követjük, és az ujjai között tartott dologra meredünk szomorúsággal telve el. A tárgy egy egyszerű, érintetlen, édes paradicsom. Nem tudom, mit szóljak.
 Sóhajt, és visszateszi a paradicsomot.
 „Ezt a helyet Kakapo Kastélynak hívjuk - meséli felnézve, majd ránk bandzsítva a csillogó napfényben: - Ez az utolsó ismert kakapo lakhely egész Új-Zélandon."
 Ez a hely egy csapásos medencerendszer része. Rögtön leírom, mit is takar ez a megnevezés. Mindössze egy felületesen ásott mélyedés látható. Mélyítetlen és egy kicsit terebélyes. Újra körülnézve a tájképen szinte megvadulok. Olyan messzire repültünk az érintetlenség belsejébe, de nem találtunk egyebet, mint karcolatokat és tojás helyett egy paradicsomot.
 Néhány ügyetlen megjegyzést teszek, Mark rosszallóan néz rám, és Don tekintete is felhősödni kezd.
 „Ó nem - szól Don -, nem számítottam tojásra. Tojásra nem. Nem itt, ó nem, egyáltalán."
 „Ó - mondom -, azt hittem, amikor felvetted a paradicsomot…"
 Mark a szája sarkából veti oda: „Don elmagyarázta az egészet a helikopterben."
 „Nem hallottam semmit."
 „Tudod, nem találhatsz tojást egy csapásos medencerendszerben - tudatja türelmesen Don. - Ez csak az udvarlás és a párzás színtere. Én tettem ide a paradicsomot, amikor a múlt évben itt jártam. Ha lenne kakapo a környéken, megette volna." Újra felemeli, és átnyújtja nekem.      „Látod, egy karcolás sincs rajta. Egyetlen harapásnyom sincs. Pedig kikezdte volna. Nagyon aprólékos madárfaj. Nem tudni, mi történt az itt élő utolsóval. Talán megölte valami, például egy macska. Úgy véljük, néha fel tudnak jönni ebbe a magasságba. Fjordföld tele van macskákkal, és ez nem jó hír a kakaponak. Bár talán nem minden macska kezdene ki vele. Némelyik megpróbálná - sikertelenül - meghámozni, mint egy kiwit, és tovább állna. Másoknak már sikerült, és ezért álltak tovább. A kakapók nincsenek hozzászokva a védekezéshez. Megkövülnek, ha színre lép egy macska. Bár erős szárnyaik és karmaik vannak, nem használják azokat védekezésre. Egy kiwi egyébként kiütné a macskát. Õk edzésben vannak, mert egymással is küzdenek. Ha kettőt beteszel egy barlangba, reggelre az egyiket holtan találod."
 „Vagy a kakapo elpusztulhatott öregségében. Nem tudjuk, meddig élnek, bár valószínűleg sokáig. Talán egy emberöltőnyiig. Bármi is az ok, a kakapo már nincs itt, és azt hiszem, ebben egész biztosak lehetünk. Most már nincs belőlük Fjordföldön."
 Visszaveszi tőlem a paradicsomot, egy utolsó, reménytelen gesztus kísérletében visszateszi az akvárium-rendszer csúcspontjára.

Nagyjából mostanáig - a dolgok evolúciós skálája szerint - Új-Zéland vadélete megközelítőleg madarakat jelentett. Csak madarak tudtak a környéken közlekedni. Sok madárfaj - amely ma megtalálható itt - őse bevándorló volt. Néhány denevérfaj, emlősök igen, de - és ez itt a lényeg - ragadozók nem lakták. Sem kutyák, sem macskák, sem menyétek, sem görények, semmi olyan, amitől a madaraknak menekülniük kellett volna.
 És persze maga a repülés egy menekülési forma. Túléli mechanizmus, és Új-Zéland egy madárfaja ezt nem ismerte fel. A repülés kemény munka, sok energiát igényel.
 De nem csak erről van szó. Összefüggés van ugyanis a táplálkozás és a repülés között is. Minél többet eszel, annál nehezebben repülsz. Így történhetett meg, hogy egy rövid étkezés utáni levegőbe emelkedést a madarak elintéztek egy nagyobb menüvel és utána tipegéssel.
 Amikor az európai betelepülők megérkeztek ragadozó falkáikkal, sok Új-Zélandon élő repülésképtelen faj tipegése bizonyult lassúnak. A kiwiké, a takahéké és az éjszakai papagájoké, a kakapóké is.
 Közülük a kakapo a legfurább. Feltehetőleg a pingvin igen különös lény, ha belegondolsz, de robosztus különlegesség, és maga a madár tökéletesen alkalmazkodott a világhoz, amit magáénak talált, ahogyan a kakapo ezt nem tette. A kakapo kifutott az időből. Ha ránézel egyre, nagy, kerek, szürkésbarna arcot látsz, békésen ártatlan zavarodottságot kifejező tekintettel, amely ölelésre késztet, és optimista dalok zengésére a jövőt illetően, bár tudod, optimizmusra nincs sok ok.
 Rettentően kövér madárfaj. Egy jól megtermett példány hat-hét fontot nyom, és a szárnyai egy kis csapkodáshoz elegek, ha úgy vélné, ideje kicsit utazgatni - de a repülés ki van zárva. Szomorúan, de nemcsak repülni felejtett el, hanem azt is elfelejtette, hogy elfelejtett repülni. Nyilván egy igazán megrémült kakapo néha felszalad egy fára, és leugrik róla, ahonnan úgy esik le, mint egy tégla, és könyörtelenül seggre esik.
 Nagysága felől a kakapo sosem tanult meg aggódni. Nem volt semmi, ami erre késztette volna.
 A legtöbb madár, ha egy ragadozóval szembesül, legalább felismeri, hogy helyzet van, és fedezékbe vonul, még ha ez kicsinyeinek vagy tojásainak magukra hagyásával jár is, de nem így a kakapo. Az ő reakciója, ha szembesül egy potenciális ellenféllel, az, hogy nem tudja mitévő legyen. Nincs koncepciója, sem elképzelése arról, hogy az a valami esetleg bántani fogja, ezért tovább ücsörög tökéletes káosszal fejében, ráhagyva az állatra a következő lépés lehetőségét - amely általában igen gyors és egyben az utolsó.
 Frusztráló az ellentmondásra gondolni, amit a nyelv hoz magával. Az évezredek alatt végbemenő evolúció igen-igen lassú, míg a „természetes" kiválasztódás generációról generációra tör előre a különös, aberrált kakapók rovására, amelyek kicsit lelassultak a dolgok megfelelő felfogásához. Az egész rövidre lesz zárva abban a pillanatban, amikor valamelyikük ezt mondja: „Ha bajszos, tűfogú lényt látsz, rohanj, ahogy bírsz". Másrészt az emberi teremtmények, amelyek majdhogynem kivételek a mások kárán való tanulásukkal, okozói is jelen körülményeiknek.
 A gond az, hogy ez a ragadozó-ügy túl hirtelen történt Új-Zélandon, és mire a természet elkezdené kiválasztani a beidegesedett és abroncsvastag lábú kakapókat, már egy sincs, ha megfontolt emberi beavatkozás nem történik a számukra ismeretlen ellen való védekezésükbe. Segítene, ha több születne belőlük, de ez több problémát is hozna magával. A kakapo egy magának való teremtmény, nem szeret másokat. Még a többi kakapót sem. Egy fajfenntartási dolgozó, akivel találkoztunk, azt mondta, hogy néha csodálta, ha a hím hívó hangja nem riasztotta el a nőstényt, ami egy biológiai abszurdum, és csak a diszkókban jellemző. A párzás módszere csodálatosan bizarr, kivételesen sokáig tart, és majdnem teljességgel eredménytelen.
 Kb. így történik:
 A hím kakapo épít magának egy csapásos medencerendszert, amely egyszerűen csak durván ásott, sekélyes bemélyedésekből áll a talajban, egy vagy két ösvénnyel az aljnövényzet felé. Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti az ösvényt a más állatok által készítettektől, hogy a vegetáció mindkét oldalon igen precízen ki van csipkedve.
 A kakapo jó akusztikára törekszik a csapásos medencerendszer helyének kiválasztásakor, gyakran egy völgy fölé tornyosuló sziklát választva ki, és mikor a párzási időszak eljön, beleül medencéibe, és mennydörögni kezd.
 Ez valami különleges koncert. Kidülleszti két hatalmas légzsákját a mellkasa két oldalán, lehajtja fejét, majd olyan hangok hallatásába kezd, amelyeket szexisnek talál. Ezek a hangok elmélyülve rezegtetik az éjszakai levegőt, megtöltve a völgyet a hátborzongató szívveréssel.
 Az ütések igen mélyek, és még mélyebbnek találod őket köszönhetően annak, hogy az érzet és a hangok egymást erősítik. Képtelen vagy megállapítani a hangok forrását, mindenhonnan hallod őket. Ha tájékozott vagy a különféle hi-fikben, tudod, hogy beszerezhetőek úgynevezett mély-nyomók (sub-woofer), amelyek azon mély frekvenciák átvitelére képesek, amelyek mindenhol kitöltik a szobát, még a kanapé mögött is. Az elv hasonló, nem tudod megmondani a hang forrásának helyét.
 A nőstény kakapo sem képes a hangszóró betájolására, amelynek jelentése ilyesmi: „Gyere, a tiéd leszek", „Hol jársz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Hol a pokolban vagy?", „Gyere, a tiéd leszek", „Most jössz vagy mi a szösz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Az isten szerelmére!", „Gyere, a tiéd leszek", „Játsszál egyedül!" - és ez igen hasonlóvá teszi őt az emberekhez.
 A hím sok egyéb hang kiadására is képes, amelyek rendeltetésével nem vagyunk tisztában. Én persze csak azt tudom, amit elmondtak, de a zoológusok, akik évek óta tanulmányozzák, nem jöttek rá. A zajok tartalmaznak magas frekvenciákat, fémes, orrszerű „csing" hangokat, hümmögést, pénztárgép-hangot, „szkarkolást" (ezt hallatja: szkark), rikácsolást, disznószerű röfögést, sikítást, kacsaszerű varkogást, és majomszerű visítást. Vannak segélykérő hangjaik is, amit a fiatalok hallatnak, amikor megbotlanak vagy leesnek egy fáról, és ezek skálája is az alacsony hullámoktól a vibráló, magas krákogásokig tart.
 Hallottam egy kazettát, amelyre kakapo keltette zajok rögzültek, és szinte lehetetlen volt elhinni, hogy mindezt egyetlen madár hallatta, vagy hogy egyáltalán állat. Inkább Pink Floyd stúdiófelvételeknek tűntek.
 A zajok némelyike a párzás későbbi szakaszaiban hallatszik. A csilingelés például, amely nem hallható messziről, nagyon határozott irányú, és segítheti az előkeveredett nőstényt, akit éjszakáról éjszakára ostromolt a hím (néha három hónapon át, hét órás esti műszakban), hogy rátaláljon. Persze ez nem mindig sikerül. A nőstények nemzőképesen csak alkalomszerűen tűnnek fel, várnak kicsit, majd tovább állnak.
 Nem ezt akarják. Ha nemzőképesek, a szexuális vezéreltetésük igen erős. Egy nőstény kakapo húsz mérföldet gyalogolt egy éjszaka, hogy meglátogasson egy hímet, majd reggel visszasétált. Ugyanakkor sajnálatos módon, az időtartam, amíg a nőstény képes így viselkedni, igen rövid. Mintha a dolgok még mindig nem lennének eléggé bonyolultak, a nőstény csak akkor párzóképes, ha egy különleges növényfajta, például a podokrap gyümölcsözik. Ez csak kétévenként esedékes. Amíg nem teszi, a hím kedvére mennydöröghet, de ettől kötve lesz neki jobb. A kakapo válogatós diétája egy csomó új elkeserítő dologgal jár. Épp csak megpróbáltam belegondolni… Képzeld el, hogy egy utaskísérő vagy a levegőben, és mohamedánokat, zsidókat, vegetáriánusokat, vegánusokat és diétázókat kell kiszolgálnod, amikor csak pulykád van, mert karácsony van, és így talán megérted, miről van szó.
 A hímek igencsak elfáradnak a hónapokig tartó, medencékben való ücsörgésben és hangok hallatásában, várakozva társaikra, amelyek egy speciális gyümölcsfa után vágyakoznak. Amikor egy mezőőr, aki a kakapók párzási területén kóborolva elhagyta kalapját, annak megtalálásakor egy kakapo éppen azt erőszakolta. Egy másik alkalommal néhány opusszum bunda szolgáltatta alapját hasonló félreértésnek, egy olyan élménynek, amely nagy valószínűséggel nem hozott kielégülést egyik félnek sem. 
 Mindezen hónapok ásásának, tipegésének, rikácsolásának, mennydörgésének és szkarkolásának, valamint a gyümölccsel való kicsinyeskedésnek összegzett eredménye, hogy három-négy évenként egyszer a nőstény kakapo lerak egy tojást, amelyet azonnal meg is eszik egy ragadozó. 
 Így a nagy kérdés ez: hogyan húzta a kakapo ilyen soká? 
 Nem zoológusként el kell tűnődnöm, hogy mi van, ha a természet mentesít valakit valami produkálásának kényszerétől, ami a verseny jó részében a túlélést biztosíthatja.
  „Mi lenne, ha leragadnánk ennél a pontnál? Nem fog fájni, de legalább elgondolkoztat."
 Valójában a kakapo az a madárfaj, amely engem valamiképpen emlékeztet a brit motorkerékpár-iparra. Olyan régóta vannak meg saját szokásai, hogy szükségképpen lett excentrikussá. A motorkerékpár-gyár nem reagál a piaci nyomásokra, mert az tudomást sem vesz róla. Számos motorbiciklit készítettek számos embernek, és ennyi. Nem számított, hogy mennyire voltak hangosak, nehezen javíthatóak, olajfröcskölők a maguk sajátságos módján, amint azt T. E. Lawrence élete végén felismerte, mikor kiment az utcára. A készítmények ezt tudták, és ha szükséged volt egyre, ezt kaphattad. Ezzel vége is a történetnek. És persze majdnem ez volt a brit motorgyártás történelmének is a vége, amikor a japánok hirtelen úgy képzelték, hogy a motorok másmilyenek is lehetnek: fényesek, tiszták, megbízhatók és kezesek. Akkor aztán egy egész új világra való ember vehet belőlük, nem csak azok, akik agyában az képviseli az örömet, ha a vasárnap délutánt a fészerben tölthetik egy olajos ronggyal.
 Ezek az igen versenyképes masinák megérkeztek a Brit szigetekre (itt is egy olyan elszigetelt faj élt, amely nem tanult meg versengeni. Tudom, hogy a japánok is szigetlakók, de analógiám szándékának megfelelően mellőzöm ezt a tényt), és a brit motorbiciklik ezt követően szinte kihaltak.
 Majdnem, de nem egészen. Életben voltak tartva egy köteg rajongó által, akik érezték, hogy bár a Nortonok és a Triumphok bonyolultak lehetnek és fenevadak, de nekik volt hozzá merszük, kellőképpen erős személyiségük; a világ pedig sokkal szegényebb hely lett volna nélkülük. Sok nehéz változáson estek át az elmúlt évtizedben, de mostanra újra előbukkantak, újra üzemelnek, mint az ismét jól fizetett motor-szerelmes motorja. Azt hiszem, ez az analógia most komolyan veszélyeztetetté lett, így talán jobb, ha kihagyom.
Pár nappal korábban volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy felébredve egy távoli tengerparton találtam magam széttárt lábakkal egy nagy rakás rózsaszín és fakó kék kőrengetegen, mozdulni képtelenül, fejemet pedig a tenger morajlása töltötte be. Felébredtem ebből az álomból, és széttárt lábakkal heverve találtam magam egy nagy rakás rózsaszín és fakó kék kőrengetegen, egy tengerparton, szédülve zavaromban.
  Nem tudtam mozdulni, mivel a fényképezőgép tartójának szíja a nyakamat egy kőhöz kötözte.  Valahogy feltápászkodtam, és a tengerre meredtem, megpróbálva kitalálni, hogy hol is lehettem, és mintha még mindig álmodtam volna. Talán ha felébrednék, egy repülőn találnám magam, mert elaludtam filmnézés közben - gondoltam. Körülkémleltem utaskísérő reményében, de a parton nem közelített senki italos tállal. Csizmáimra néztem, és ez megmozgatott valamit a fejemben. Az utolsó tiszta, felötlő emlékem csizmáimról egy zairei sártömegből való kikecmergést mutatott. Idegesen fordultam körbe. Nem voltak sehol rinocéroszok, és a part sem idézhette Zairét, mivel az szárazföldekkel határolt. Ismét a csizmáimra pillantottam. Csúfosan tiszták voltak. Hogy lehet ez? - tűnődtem. Valami rémleni kezdett a levételükkel és a tisztításukkal kapcsolatban. De ki csinál ilyet, és miért? Egy reptér emléke költözött vissza belém, valami olyan kérdéssel egyszerre, hogy „honnan vannak?". „Zairéből" - volt a válasz. Elvették a csizmáim, és percekkel később tisztán, csillogóan fertőtlenítve visszatérítették. Már rémlett az a korábbi gondolatom is, hogy a csizmákra tényleg ráférne egy tisztítás, méghozzá valamiféle új-zélandi út kapcsán. Új-Zéland. Egész jó kis paranoia tört rám az idegen baktériumok átszállításának gondolatától az egyik legelszigeteltebb és legérintetlenebb országba a világon. Az Új-Zélandról való elrepülésre próbáltam visszaemlékezni, de nem tudtam. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy még mindig Új-Zélandon vagyok. Jó. Valahogy tehát ide kerültem. De hová?
 Ügyetlenül elbotorkáltam a tengerpartig átkapaszkodva a hallucinogén színű köveken, és új, előnyös pozíciómból észrevettem Markot, aki a távolban könyökölve nézegetett egy régi fatörzset.
 „Kicsi, vedlő, kék pingvin" - mondta, amikor végül odaértem hozzá.
 „Mi? - kérdeztem. - Hol?"
 „A fatörzsben - válaszolta -, nézd!"
 Néztem. Egy kis pár fekete szem viszonozta kíváncsiságom egy kék palástú sötét golyóból. Ledobtam magam egy nagyobb kőre.
 „Szép - mondtam. - Hol vagyunk?"
 Mark elvigyorodott. „Azt hittem, gyorsabb leszel - válaszolta. - Húsz percig aludtál."
 „Oké! - dühödtem fel -, de hol vagyunk? Azt hiszem, Új-Zélandra indultunk."
 „A Kis Zátony Szigeten - tudatta. - Emlékszel? Helikopterrel érkeztünk reggel."
 „Á! - mondtam ekkor -, ez egyben meg is válaszolja a következő kérdésem. Elmúlott dél, ugye?"
 „Igen - egyezett bele Mark. - Kb. 4 óra, és várnak minket teára."
 Végigmértem a partot lesújtva a gondolattól.
 „Tea?" - kérdeztem.
 „Mike-kal és Dobbyval."
 „Kikkel?"
 „Csak csinálj úgy, mintha ismernéd őket, mivel vagy egy órát trécseltél velük ma reggel."
 „Tényleg?"
 „Dobby a sziget felügyelője."
 „És Mike?"
 „A felesége."
 „Értem. - Kicsit elgondolkoztam. - Tudom - vágtam rá hirtelen. - Kakapót keresni jöttünk, ugye?"
 „Igen."
 „Találni fogunk?"
 „Kétlem."
 „Akkor emlékeztess, miért vagyunk itt?"
 „Mert ez az egyike annak a két helynek, ahol kakapo található."
 „De valószínűleg nem találunk..."
 „Nem."
 „Legalább teázunk egyet."
 „Igen."
 „Menjünk. És mondj el mindent újra. Lassan."
 „Rendben" - szólt Mark. Készített néhány utolsó képet a kis kék pingvinről, a madárról, amelyről nem kívántam egyebet megtudni, elpakolta a Nikonokat, és megindultunk a felügyelő rezidenciájához.
 „Most, hogy Új-Zéland megtelt mindenféle ragadozóval - magyarázta Mark -, az egyetlen lehetséges menedék a kakapók számára a védett szigetek. Stewart szigete délen, ahol egy-két kakapo még fellelhető, már benépesült, és távolról sem biztonságos. Az ott talált példányok csapdába lettek ejtve, hogy átszállíthassák őket Codfish közeli szigetére. Ott oktatják és védelmezik őket. Olyannyira védettek, hogy az sem biztos, hogy minket odaengednek. A DOC-nál jelenleg vitatott..."
 „DOC?"
 „Ez az új-zélandi fajfenntartók megnevezése. Vita tárgya, hogy odaengedjenek-e látogatókat. Egyrészt segíthetünk a publicitás révén a projecten, másrészt úgy vélik, nem szabad zavarni a madarakat. Csak egyetlen élőlény segíthet találni egy példányt, de ő valószínűleg nem foglalkozik velünk."
 „Ki ő?" 
 „Egy szabadúszó kakapo nyomolvasó. A neve Arab." 
 „Értem." 
 „Van neki egy kakapo kutató kutyája." 
 „Hmm. Ilyesmire lenne szükségünk. Sok munkája van a szabadúszó kakapo nyomolvasónak? Úgy értem, nincs túl sok kakapo, amelynek a nyomát lehetne olvasni, nemde?" 
 „Negyven. Tulajdonképpen három vagy négy kakapo nyomolvasó létezik." 
 „Három vagy négy kakapo kutató kutya?" 
 „Pontosan. A kutyák speciálisan képzettek kakapók nyomolvasására. Szájkosarat viselnek, így nem bánthatják a madarakat. Valaha a kakapók befogására használták őket a Stewart szigeten, ahonnan ide szállították a madarakat helikopterrel. Ez az első ismert eset, hogy egy madárfaj a szárnyai igénybevétele nélkül költözött." 
  „Mit csinál egy kakapo kutató, ha nincs mi után kutatnia?"
 „Macskákat öl."
 „Puszta frusztráltságból?"
 „Nem. A Codfish szigetet elárasztották a házi macskák, amelyek visszatértek a vadonba."
 „Mindig azt hittem, ez a megkülönböztetés mondvacsinált. Szerintem minden macska vad. Vadak, ha úgy hiszik, vadságuk egy csésze tejhez juttatja őket. Tehát macskákat gyilkolnak a Codfish szigeten?"
 „Már ki is irtották őket. Az utolsó szálig. És a menyéteket, valamint az opusszumokat is. Tulajdonképpen mindent, ami mozgott, és nem volt madár. Nem hangzik szépen, de ilyen volt a sziget eredetileg, és a kakapók csak így maradhatnak életben az ember megérkezése előtti állapotokban. Ragadozók nélkül. A Kis Zátony Szigeten ugyanez történt."
 Ebben a pillanatban valami furcsa érzetem támadt. Először riasztónak hatott, de felismertem, hogy esett már meg velem hasonló, kerültem már ilyesféle rozoga állapotba, csak már majdnem megfeledkeztem a dologról.
 A tengerpartról jőve átverekedtük magunkat a vaskos aljnövényzeten és a ragacsos talajon, majd pár, birkákkal telt mezőn, aztán egy kerthez érkeztünk. Nem egyszerű kerthez, de egy olyanhoz, amelyet mértani pontossággal nyírtak és manikűröztek, makulátlan virágágyásai, jól tartott fái, cserjéi és sziklakertje volt és egy köddel körülvett kicsi híd. A hatás olyan volt, mintha az édenbe tartanál, mintha isten a nyolcadik napon ismét üzemelni kezdett volna, hogy kerti ollókat, flimókat és olyan dolgokat gyártson, amelyeknek sosem jut eszembe a nevük, de elektromos meghajtásúak, és van bennük madzag.
 Odabent, a füvön Mike állt, a felügyelő neje egy teával teli tálcával, aminek nekiestem érdes üdvözleteimmel.
 Ezalatt sikerült elveszíteni Markot. Egy lábnyira lehetett tőlem, de csodálattal meredt valamire, ami nekem még ráért, mivel minden figyelmem a tea allokálta le. Talán madarakat nézhetett, mert azokból jócskán volt a kertben. Mosolyogva diskuráltam Mike-kal, ismételten bemutatkoztam, akár egy elbizonytalanodott neandervölgyi, s ebből valószínűleg rájött, hogy velem valami nincs rendben; érdeklődtem az életviteléről, meg amit az elmúlt tizenegy és fél évben ő és Dobby csináltak tökéletes elszigeteltségben a szigeten, távol a természetkedvelő turistáktól.
 Elmagyarázta, hogy volt arra jó néhány természetkedvelő turista, sőt, számuk ijesztő volt. Rémisztően könnyen fertőzhették meg a szigetet ragadozókkal, komoly károkat okozva. A szervezett utazásokkal érkezőket kordában lehetett tartani, nem úgy azokat, akik hajókkal érkeztek csajozni a tengerpartra. Elég volt pár patkány és terhes macska, hogy az évek munkája befejezetlen maradjon.
 Meglepett a gondolat, hogy ha valaki grillsütőt hoz egy sziget partjára, annak a terhes macskája sem maradhat el, de a nő biztosított róla, hogy ez könnyen megeshet. És tulajdonképpen minden hajó fedélzetén van patkány.
 Vidám, élénk és robosztus nő volt, és igen-igen gyanítottam, hogy a vasakarat, amely a sziget azon négyezer négyzetméterének gyűröttségéért, kíméletlenül szabdaltságáért felelős, tőle származik.
 Gaynor jelent meg ekkor Dobbyval a csinos-fehér ház előtt, és úgy tűnt, interjút készítenek. Dobby eredetileg tizenegy és fél évvel korábban érkezett a szigetre a macskaölő program részeként, és itt is maradt felügyelőként; már csak tizennyolc hónapja maradt a nyugdíjig. Nem igazán várja a visszavonulást. Ahol álltak, a maguk kis miniatűr paradicsomukban, egy unalmas, megviselt, kis ház látszott.
 Beszélgettünk egy ideig, majd Gaynor megközelítette Markot, hogy felvegye a kert látványának leírását, de ő egy egyszerű gesztussal leszerelte, majd visszatért transzába, amelyben már percek óta tartózkodott.
 Ez igen furcsának hatott Marktól, akit általában szelíd, könnyed dolgok jellemeznek, és meg is kérdeztem tőle, hogy mi van. Motyogott valamit röviden a madarakról, és tovább mellőzött minket.
 Ismételten körülnéztem. Tényleg sok madár volt a kertben.
 Itt vallomást kell tennem valamiről, ami igen furcsán fog hangzani annak, aki több ezer mérföldet utazott oda-vissza, hogy meglátogasson egy papagájt, de nem túlzottan érdekelnek a madarak. Feltehetőleg sok érdekeset vélek felfedezni bennük, de maguk az alanyok nem bájolnak el túlzottan. Vízilovak, azok igen! Szívesen nézegetek egy vízilovat, mígnem az meg nem un engem, és odébb nem áll közönyösen. Gorillák, lemurok, delfinek órákig lekötnek, hipnotizálnak szemeikkel. De mutass nekem egy kertet tele egzotikus madarakkal, és én boldogan beszélgetek majd más emberekkel, és teázom. Ez a gondolat kicsit le is sújtott.
 „Ez - szólalt meg Mark végül mély, öblös hangján -, ez…"
 Türelmesen kivártam.
 „Csodálatos!" - fejezte be mondandóját.
 Gaynor éppen rástartolt, hogy visszaterelje transzából, s ennek köszönhetően izgatottan beszélni kezdett a tuikról, Új-Zéland galambjairól, a harangmadarakról, az északi vörösbegyekről, az új-zélandi királyhalászról, a vörös koronás törpepapagájokról, a foltos kacsák és az egyéb, nagyra nőtt papagájok, amelyek végigsöpörték a kertet egymást lökdösve az itató körül.
 Határtalanul deprimált voltam és kicsit talán fondorlatos is, hogy nem osztottam kezdetben izgalmát, és aminek következtében este ámulatba ejtett, hogy miért kerestem olyan intenzíven a kakapót, és már egy kicsit sajnáltam az elmulasztott madarakat.
 Azt hiszem, azzal az egy fajjal a tehetetlensége miatt szimpatizáltam.
 Van valami rabul ejtő a gondolatban, hogy ez a faj feladott valamit, amiért minden emberi lény epedezik, amióta először felnézett az égre. Azt hiszem, más madarakban irigylem a magabiztos könnyedséget, amivel a levegőbe emelkednek.
 Emlékszem, amikor először szembesültem egy szabadon kószáló emuval évekkel ezelőtt a sydney-i állatkertben. Erősen ajánlják neked, hogy ne kerülj hozzájuk túl közel, mert igen veszélyessé válhatnak, de egyszer elkaptam a tekintetét, és dühös, merev szúrásával leszögecselt. Mivel ha pont a szemeibe nézel, érzed, milyen hátránnyal jár madárnak lenni - abszurd helyzetben, reménytelenül ápolatlan fedőszárny, két haszontalan végtag között - anélkül, hogy képes lennél arra, amire madár létedre illene: repülni. Hirtelen világossá válik, hogy a madár kutyául érzi magát.
 Itt, eltérve kicsit a tárgytól, egy apró ismert tény: egyike a legveszélyesebb állatoknak Afrikában, igen meglepő módon a strucc. Az általuk okozott halálesetek nem ingerlik a közvéleményt, mert lényegében feltáratlanok. A struccok nem harapnak, mivel nincsenek fogaik. Nem tépnek drabokra, mert nincsenek mellső végtagjaik nagy karmokkal. Inkább halálra rugdosnak. És ki okolhatná őket ezért?
 Ámbátor a kakapo nem egy dühödt vagy erőszakos madár. Különlegességét inkább szorgosságában és szerénységében mutatja meg. Ha megkérdezel bárkit, aki már dolgozott kakapókkal, hogy írja le őket, hajlanak az „ártatlan" és „ünnepélyes" jelzők használatára, még akkor is, ha azt próbálják elmesélni, hogyan ugranak elő a bokorból. Ezt őszintén vonzónak találom. Megkérdeztem Dobbyt, hogy adtak-e neveket a szigeti kakapóknak, és ő azonnal elsorolt négyet: Matthew, Luke, John és Snark. Ezek jónak tűntek az ünnepélyesen esetlen madarakhoz.
 És van még valami: nem csupán annak a tényét élvezzük nagyon, hogy feladta a harcot, de elkövetett egy borzasztó hibát, és ettől válik a dolog érdekessé. Ehhez a madárhoz hozzábújhatsz. Mindenáron találni akartam magamnak egyet.
 Egyre jobban elkomorított az elkövetkező két-három nap, mivel tisztává vált számunkra, amint jöttünk-mentünk a végtelen hegyeken az esőben, hogy nem fogunk kakapót találni a Kis Zátony szigeten. Megálltunk, és megcsodáltuk a papagájokat, a hosszú farkú kakukkokat és a sárga szemű pingvineket. 
Végtelen sok fényképet készítettünk a tarka kacsákról. Egy éjjelen láttunk többdisznóhúst, ami egy bagolyféle, és arról kapta a nevét, hogy folyamatosan azt követel. De tudtuk, hogyha kakapót akarunk, a Codfishre kell utaznunk. Szükségünk lesz Arabra, a szabadúszó, kakapo nyomolvasóra. 
 Minden jel arra utalt, hogy semmi esélyünk. Wellingtonba repültünk. 
 Megértettük a dilemmát, mikor a fajfenntartókkal találkoztunk. Mivel a kakapók védelmezését tartják a legfontosabbnak, ezért mindenkit, aki nem volt része a projectnek, távol tartottak a szigettől. 
Ugyanakkor minél többen tudnak ezekről az állatokról, annál jobbak az esélyek további támogatások elnyerésére. 
  Amíg ezen rágódtunk, felkértek egy sajtókonferenciára azzal kapcsolatban, amivel éppen foglalkoztunk, és ennek boldogan tettünk eleget. Határozottan, vidáman adtuk elő munkánkat. Itt van ez a madár, magyaráztuk, amely jó eséllyel pályázhat a világ legkülönösebb kihalt fajának címére - akárcsak valamikor a dodo -, és mindent meg is tesz ennek érdekében. Sokkalta jobb lenne, ha híressé válna túlélése kapcsán, nem úgy, mint a sajnálkozástól naggyá lett dodo.
 Ez egy kis mozgolódást látszott kiváltani a fajfenntartók közt, és kitudódott, hogy megnyertük a bizalmukat. Egy vagy két nappal később a déli sziget déli részén találtuk magunkat helikopterre várva. És Arabra. Nem voltunk biztosak abban, hogy helyesen cselekedtünk-e?
 Volt velünk egy skót is a DOC-tól, név szerint Ron Tindal. Egész nyersen bánt velünk. Elmondta, hogy egy sor hozzánk hasonló foglalkozásút toloncoltak vissza Codfishről, de a parancs az parancs. Az ember, folytatta, aki ellenezte az egészet, maga Arab volt, és jól tesszük, ha tudomásul vesszük, hogy ő tiltakozása ellenére jön el.
 Pár perccel később Arab maga is megérkezett. Nem nagyon tudtam elképzelni egy kakapo nyomolvasó sziluettjét, de amikor megjelent, rájöttem, hogy ha ezer ember között rejtőzne, akkor is kiválasztható lenne az egyetlen szabadúszó kakapo nyomolvasó. Magas volt, időjárás-megviselt, és a szakálla leért a kutyájáig, amelyet Bossnak hívott.
 Röviden biccentett nekünk, majd leguggolt a kutyájához egy pillanatra. Aztán láthatólag úgy találta, hogy egy kicsit keveset foglalkozott velünk, és előrenyújtotta Bosst, hogy fogjon kezet helyette. Aztán úgy vélve, hogy egy kicsit eltúlozta a dolgokat, zsémbesen felnézett az időjárásra. Ezzel a rövid szociális, konfúziós képpel elárulta, hogy undorítóan sármos, szeretetreméltó ember.
 Mindamellett a félórás helikopterút a Codfish szigetre egy kicsit feszülten telt. Megpróbáltunk belekezdeni egy kis, vidám csevegésbe, de ez majdnem lehetetlen volt a fülsüketítő rotorlapátok és mennydörgések közt. A helikopter kabinjában csak ahhoz tudsz szólni, aki lelkesen hallgat, de a jég megtörésére semmiképpen sem alkalmas hely.
 „Mit mondtál?"
 „Csak azt, hogy ‘Mit mondtál?' "
 „Ó. Mit mondtál azelőtt, mielőtt azt mondtad, hogy ‘Mit mondtál?' "
 „Azt mondtam: ‘Mit mondtál?' "
 „Csak azt mondtam, ‘Gyakran jársz ide?', de nem fontos."
 Végül ügyetlen, süket csendben maradtunk, amely még nyomasztóbbá tette a felhőköteget, ami mogorván lógott a tenger fölött.
 Hamarosan Új-Zéland legjobban őrzött, komor bárkája úszott felénk a ragyogó sötétben: a Codfish sziget, egyike a legnagyobb madáróvhelyeknek, amelynek őrizetesei sehol máshol nem fordulnak elő. Mint a Kis Zátony sziget, könyörtelenül meg lett tisztítva mindentől, ami eredetileg nem találtathatott ott. Még a vad és rendetlen kacsaméretű wekáktól is, amely Új-Zéland más részein őslakos. Codfishnek ugyanis nem bennszülöttje, és megtámadta Cook viharmadarait. A sziget faragatlan tengerekkel és széles folyókkal övezett, így ragadozó patkányok nem tudnak beúszni a három kilométerre lévő Sterwart szigetről. A sziget dolgozóinak élelmiszer-ellátmánya patkánymentes szobákban található, patkánymentes csomagolásban, és szigorúan átvizsgálják szállítás után. Méregcsalik vannak a környék összes hajóin. Vannak emberek, akik készek azonnali gyorsszolgálatra, ha valaki hajótörést szenved.
 A helikopter dübörögve landolt, mi könnyedén kimásztunk, meghajolva a rotáló lapátok alatt. Gyorsan előkaptuk csomagjaink, majd lecsúszdáztunk a nedves dombról, amelyen landoltunk, egyenesen a felügyelő kunyhója felé. Mark és én elkaptuk egymás tekintetét egy pillanatra, és felismertük, hogy mindketten még mindig máshol jártunk gondolatban. Nem voltunk ugyan patkányok, de éppen annyira éreztük magunkat szívesen látottnak, és imádkoztunk, hogy az expedíciónk ne süljön el rosszul. Arab csendben követett minket Bossal, aki szélesre tárta orrlyukait. Bár a nyomolvasó kutyák szigorúan arra vannak tanítva, hogy ne bántsák a kakapókat, amiket találnak, néha egy kicsit túlzott érdeklődést mutatnak irányukba. Még egy szájkosarat viselő kutya is képes bántani egy madarat.
 A felügyelő háza egy teljesen alap faépület egy nagy szobával, amely konyhaként, étkezőként, nappaliként és munkaszobaként funkcionál, és néhány kisebb hálóval. Két másik tag már ott tartózkodott, a különc nevű és még nehezebben kiejthető Phed, aki mint kiderült, Dobby és Mike fia, valamint Trevor. Csendben, kitörő lelkesedés nélkül üdvözöltek, és hagyták, hogy kicsomagoljunk.
 Hamarosan értesítettek, hogy az étel elkészült, és felismertük, hogy ideje komolyan megpróbálnunk ismertetni a helyzetet. A vendéglátóink nem vágyták a média divatos garázdálkodóit, hogy a szigetükön riogassák a madarakat kameráikkal és fényképezőgépeikkel, és örömmel vették észre, hogy csak egy walkmant hoztunk, és igen jámbor, jó magaviseletű egyének vagyunk, akik nem akarnak mindenáron egyfolytában gin-tonikot rendelni. Igazából hoztunk söröket és whiskyt, és ez segített egy kicsit.
 Hamarosan különösen vidámmá lettem. Valójában vidámabb, mint egész új-zélandi (tor)túrám alatt. Az ott élő emberek általában igen kedvesek. Mindenki, akivel csak találkoztunk, ekképpen viselkedett velünk. Borzasztóan kedvesen, és buzgón szolgált ki. Most felismertem, hogy ez a kíméletlen kedvesség egy félreértésen alapult. Az új-zélandi kedvesség, nem csupán lefegyverző, de háborúmegszűntető is, és kezdtem úgy érezni, ha még valaki tovább kedveskedik velem, istenemre, megütöm. Most a dolgok hirtelen megváltoztak, és kemény munkára volt kilátás. Az életem árán is meg kellett kedveltetnem magam velük.
 Az étkezés után, ami konzerv sonkából, forralt tojásokból és sörből állt, útjára bocsátottuk fő beszélgetési adunkat, előadtuk a projectünket, meg hogy miért is csináljuk az egészet, hogy hol jártunk, milyen állatok láttunk, és melyek látványát hiányoltuk, kikkel találkoztunk, miért akarunk annyira kakapót látni, mennyire köszönjük ezirányú segítségüket, és mennyire megértjük vonakodásukat ottlevetelünket illetően, aztán további intelligens kérdéseket intéztünk hozzájuk a munkájukról, a szigetről, a madarakról, Bossról, majd végezetül megkérdeztük, hogy miért van a ház előtti fán az a döglött pingvin.
 Ez egy kicsit megtisztította a légkört. A vendéglátók gyorsan felismerték, hogy csak azzal fékezhetik meg idejük rablását, ha maguk is beszélni kezdenek. A pingvin, magyarázta Phred, hagyomány. Minden február 28-án felakasztanak egy döglött pingvint egy fára. Ez ráadásul olyan hagyomány, amit az adott napon vezettek be először, és nem valószínű, ha folytatni akarják, de így legalább távol tartják a tetemtől a legyeket.
 Ez átütően hatásos magyarázatnak hatott. Meg is ünnepeltük a dolgot egy újabb pohár sörrel, és a dolgok végül kicsit gödülékenyebben kezdtek menni. Egy - mindent összevetve - könnyebb légkörben kimentünk az erdőbe Arabbal és Bossal, hogy meglássuk: tudunk-e legalább egy olyan madarat találni, amiért több ezer mérföldet utaztunk.
 Az erdő korhadt volt. Azért kell ezt írnom, mert minden fadarab, amin átmásztunk, szétroppant lábaink alatt, az ágak pedig, amikbe belekapaszkodtunk, kiszakadtak. Cuppogtunk és ropogtunk hangosan a sáron át, mialatt Arab könnyedén lépdelt előttünk a maga kék esőkabátjában. Boss össze-vissza helyezkedett el körülötte, ritkán tűnve fel, csak néha villantva fel húsát az aljnövényzetben. 
 Hallani viszont mindig lehetett. Arab az örvén egy kis csengőt viselt, amely tisztán hallható volt a tiszta, nyirkos levegőn át, mintha egy láthatatlan és betájolhatatlan kórustag szökdécselne át az erdőn. A csengő rendeltetése, hogy Arab tudja, merre jár Boss, és hogy mit csinál. A szapora, zaklatott csengőhangot követő csend jelzi, hogy talált egy kakapót, és őrzi. Minden alkalommal, amikor elhallgatott a csengő, visszatartottuk a lélegzetünket, de a csengetés folyton újra kezdődött, amint Boss ismét utat talált magának. Időről időre a csengő még hangosabban és kivehetőbben szólt, és Arab ilyenkor visszahívta a kutyáját.
  Mikor kicsit megálltak, Marknak, Gaynornak és nekem lehetőségünk adódott felzárkózni hozzájuk.
 Lélegzetvisszafojtva törtünk előre az erdőből a kis tisztásra, ahol Arab guggolt Boss mellett egy adag sarat tanulmányozva. Ránk bandzsított a maga szerény mosolyával, és elmagyarázta, hogy a csengő nem lehet túl hangos, mert az elijeszti a kakapót - ha van a közelben.
 Mark megkérdezte, szerinte van-e?
 „Ó, minden bizonnyal - mondta Arab végighúzva ujjait elázott szakállán, hogy megtisztítsa azt a sártól -, vagy legalábbis jártak ma erre. Sok jel utal erre. Boss fogja a szagukat, de már nem túl friss. Egész sok kakapó tevékenység volt erre, de ennek már egy ideje. Boss persze nagyon izgatott. Tudja, hogy itt vannak."
 Pár percig csinált némi felhajtást Bossal, aztán elmagyarázta, hogy a kutyák tréningezésével a legnagyobb baj, hogy kevés kutatandó kakapo maradt. Valójában sokkal egyszerűbb - tudatta végül -  a kutyákat arra edzeni, hogy ne kutassanak semmi más után. A kiképzés hosszú, egyhangú megvonásokkal jár, ami igen frusztráló a kutyának.
 Egy utolsó veregetéssel ismét elengedte Bosst, hogy az visszamehessen a bokrokba szimatolni és turkálni a madár nyomai után, amely nem tanult meg nyomtalanul közlekedni. Pár perc alatt eltűnt a színről, és halk csengettyűje megszólalt.
 Egy darabig követtük az ösvényt, amely lehetővé tette számunkra a felzárkózást Arabhoz, miközben ő mesélt egy kicsit más kutyákról, amelyeket ő képzett vadászokká, hogy megtisztítsa a szigetet a ragadozóktól. Volt egy kutya, amelyre nagyon büszke: kegyetlen csúcsvadásszá nőtte ki magát. A Round szigeten vetették be pár évvel ezelőtt, közel Mauritiushoz, hogy segítsen a nagy nyúltisztogatási programban. Sajnos, mikor odakerült, kiderült, hogy fél a nyulaktól, és haza kellett hozni.
 Úgy tűnt, Arab életének jó részét szigetén töltötte, ami nem csupán a véletlen műve: a szigetek élővilága annyira törékeny, hogy sok ott élő faj veszélyeztetett, gyakran ráadásul a sziget az adott faj szárazföldről való visszahúzódásának helye. Maga Arab a huszonöt Stewart szigeti kakapók közül sokat befogott, melyeket aztán hangszigetelt dobozokban átrepítettek Codfishre. Megpróbálták elengedni őket több, az eredeti lakhelyükhöz hasonló területen, remélve, hogy magukra éreznek és könnyebben regenerálódnak, de nehéz volt megmondani, hány maradt még életben, és hány képes újrakezdeni az életét.
 A nap telt, a fény nyúlott. Érdekes módon találtunk egy kevés kakapo ürüléket, amit felvettünk, és morzsolgatva ujjaink közt szagoltunk, akár egy borszakértő Az új-zélandi Északi Szigeti Chardonnay-t. Mindkettőnek tiszta, herbális, zamatos illata van. Majdnem annyira izgatottak voltunk, amikor találtunk néhány páfrányt, amelyet egy kakapo megrágcsált. Megcsípik, majd végighúzzák rajtuk vaskos csőreiket, így egy köteg levélmorzsát hagynak hátra.
 Sokkal kevésbé izgalmas módon világossá vált, hogy aznap nem fogunk kakapót találni. Amint az este ránk tört, és a könnyű eső ismét megeredt, megfordultunk, és mérföldeket tettünk meg visszafelé. Az estét a kunyhóban múlattuk el egy üveg whiskyvel és a Nikonjaink mutogatásával.
 Az este vége felé Arab megemlítette, hogy ő nem is számított arra, hogy aznap kakapót talál, mert éjjeli madarak, és így nappal nehéz rájuk lelni. Hogy esélyed legyen látni egyet, meg kell várnod, amíg éppen csak annyi fény marad, hogy észrevehessed, de a szaga még friss a talajon. Reggel öt vagy hat órakor akarunk utánuk nézni. Részetekről rendben? Felállt, majd becsomagolta szakállát az ágyba.
 Reggel öt óra a lehető legborzasztóbb időpont, ha a tested még nem fejezte be egy fél üveg whisky lebontását. Elővakartuk magunkat a hideg, durva hálózsákjainkból. A nappali felől érkező ismétlő-gépfegyver hangról kiderült, hogy szalonna, mi pedig megpróbáltuk frissnek érezni magunkat, miközben a szürke, reggeli fény rejtélyes játékokba kezdett a felhőkkel. Sosem értettem, minek ez a felhajtás a hajnallal. Nem sokat láttam életemben, és akkor sem tetszettek annyira, mint a róluk készült fényképek, amelyeknek az az előnyük is megvan, hogy tiszta aggyal is vizsgálhatod őket, különösen délben.
 Sok mogorva szöszmötölés után a csizmákkal és a fényképezőgépekkel kicsaptuk az ajtót úgy hat harminc felé, és visszabicegtünk az erdőbe. Mark izgalmas, ritka madarakat kezdett mutogatni, amire én jól elküldtem. Nagyszerűen kezdődik egy nap lankadatlan ornitológiával. Gaynor megkért, hogy írjam le a helyet, ahol jártunk, erre azt válaszoltam, hogyha még egyszer a mikrofonra kell néznem, megbetegszem. Hamarosan egyedül találtam magam.
 Egy idő után észre kellett vennem, hogy az erdő már nem volt olyan rossz. Hideg, nedves és síkos volt, és az ágak folyamatosan megpróbálták lecsavarozni a lábaim térdből, de olyan friss hatást keltett, hogy ott akartam maradni, bármennyire haragszom is rá. Ron Tindal ez alkalommal csatlakozott hozzánk, és velünk gyalázta az aljnövényzetet a maga robosztus, skót felfogásában, de még ez sem enyhítette fejfájásomat. Mintha rontás ült volna rajtam. Előttünk félig kivehetően a nyirkos fák között kék esővédő kabát mozgott csendben, követve Boss szorgos csengőjét.
 Hosszas bandukolás után utolértük Arabot, aki egy egyenes ösvénynél megállt, és leguggolt az átitatott növényzetben.
 „Igen friss ürülék - mondta feltartva egy sötét, tarka füzért szemléltetésképp. - Fehéres a savtól, és nem mosta el az első, nem szárította ki a nap. Ez egy nap múlva már nem lesz ilyen, így bizonyosan az elmúlt éjjelről maradt. Éppen itt jártunk, így valószínűleg elkerültük egymást."
 Nagyszerű - gondoltam. Kicsit tovább maradhattunk volna, utána pedig tovább ejtőzhettünk volna az ágyban. De a korai nap kezdett átvigyorogni a fákon, és sok törékeny szépség látszott kis harmatcseppek formájában a leveleken, így az összhatás nem volt valami rossz. Valójában annyi csillanás és csillogás és csillámlás volt körülöttem, hogy elkezdtem eltűnődni azon, mennyi „csill" kezdetű dolgot okoz a nap reggelente, és ezt meg is említettem Marknak, aki erre jól elküldött.
 Ettől a kis változástól megvidámodva keltünk ismét útra. Még öt yardot sem tettünk meg, amikor Arab, aki már tizenötnyire volt, ismét megállt. Ismét leguggolt, és néhány földtúrási maradványt mutatott.
 „Ez igen friss ásás - tudatta. - Talán a múlt éjjelen készült. Az orchideája gyökerét kereste. Itt, a növény száránál láthatjátok a kaparás nyomait."
 Azon tűnődtem, hogy ez megfelelő alkalom-e egy kicsit izgatottabbnak és optimistábbnak lenni az expedíció kijövetelét illetően, de ettől elkezdett fájni a fejem, és abbahagytam. Az istenverte madár csak húzott minket, és egy újabb éjszaka kezdett körvonalazódni lencsetisztítással és erőltetett vidámsággal. Legalább ez alkalommal nem lesz whisky, mert már megittuk az egészet, így másnap tiszta fejjel hagyhatjuk el Codfisht, hogy emlékezzünk rá: tizenkét ezer mérföldet repültünk, hogy lássunk egy madarat, amely nem volt kíváncsi ránk, és így csak az maradt hátra, hogy újabb tizenkét ezer mérföldet repüljünk, és kitaláljak valamit, amiről írni lehet. Biztos csináltam már életemben butább dolgokat, de hirtelen egy sem ugrik be.
 A következő dolog, aminél Arab megállt, egy toll volt.
 „Ez egy elhullott kakapo toll - mondta felemelve egy bokor sarkából. - Talán a mellkas tájékáról való, mivel elég sárga."
 „Ez igen pelyhes madár, nem? - kérdezte Mark, és elvéve a tollat nézegette azt a párás fényben. - Gondolod, hogy mostanában hullatta el?" - tette hozzá reménykedőn.
  „Ó igen, ez nagyon friss" - mondta Arab.
 „Tehát most jutottunk a legközelebb?"
 Arab vállat vont.
 „Igen, feltehetőleg. Bár ez nem jelenti, hogy bizonyosan találunk. Akár a nyakán is állhatsz egynek, anélkül, hogy látnád. A jelek szerint járt itt a kakapo a látogatásunk után. Ami rossz hír, hogy a szagok jó részét elmosta a tegnapi eső. Bőséggel van a szagokból, de ezzel nem sokra mehetünk. És mindig ott van a szerencse lehetősége."
 Tovább ballagtunk. Talán nem is ballagtunk, sőt, akár egy kis sietség is lehetett lépteinkben, de elmúlt előbb egy fél óra, majd egy óra, a nap feljebb mászott, Arab még egyszer beleveszett előttünk az erdőbe, és mindent egybevetve nyomát vesztettük. A sebességünk érezhetően csökkent. Egy darabig még botladoztunk Boss csengőjének vélt forrása után eredve, lélegzetvisszafojtva botladozva a fákban, de egy idő után ezt is feladtuk. Elvesztünk. Ron egy kicsivel előttünk járt skótos lendülettel szökellve, de már különösebb cél nélkül.
 Belekeveredtünk egy víznyelőbe, amely vastagon volt borítva rohadt fák maradványaival és sárral, és aminek közepében Ron állt zavartan nézve maga köré. Gaynor elvesztette a nyomát, amikor belépett a víznyelőbe, és elegánsan leült a fenekére. A fényképezőgépem szíja beleakadt egy ágba, amely nem akart eltörni rántásomra. Mark megállt, hogy segítsen kiszabadítani magam. Ron rettenetesbe kapcsolt megint, és Arab után kiáltozva kipattogott a mélyedésből.
 „Látod őket?" - kérdezte Mark.
 Lesújtott egy gondolat. Elveszítettük őket, mert Boss csengőjét nem hallottuk. Markot ugyanez a kérdés foglalkoztatta. „Csak nem találtak egy kakapót?"
 Gaynor felénk fordulva kiáltotta: „Kakapót találtak!"
 Azonnal átváltunk gyors üzemmódra. Sok kiáltozással és hallózással átverekedtük magunkat a víznyelő talapzatán, kivonszoltuk magunkat belőle a következő víznyelőhöz közelítve, ahol a mohos, meredek szélen egy különös csoportkép állt.
 Pár percig tartott, amíg rájöttem, mit szemlél a tömeg, és mikor felismertem, megálltam egy pillanatra, majd fokozott óvatossággal közelítettem.
 Olyan volt, mint Madonna és a gyermek. 
 Arab ült keresztbe tett lábakkal a meredek szélen, hosszú, nedves szakálla a tenyerébe lógott. Bölcsőt képezett tenyereivel, becsomagolva egy nagy, kövér, zöld papagájt. Csendben felsorakozva mellettük, fejét nyújtogatva állt Boss, még mindig szimatolva. 
 Doly hangtalanul odament hozzájuk. Mark halk, torokcsiszoló hangokat hallatott. 
 A madár rezzenéstelenül, nyugodtan ült. Nem látszott rajta, hogy félne, és nem is tiltakozott az események ellen. Nagy, fekete, kifejezéstelen szemeit a távolba fúrta. Csőrében tartotta Arab jobb kezének mutatóujját, amely enyhén vérzett, és ettől a madár láthatólag megnyugodott. Arab óvatosan megpróbálta elvenni az ujját, de a kakapo ragaszkodott hozzá, és ezért az ott maradt, de 1már erősebben vérezve, és átitatva a bőven hulló vízzel. 
  Jobbom felől Mark morgolódott arról, hogy milyen kegy lehet, ha valakit megcsíp egy kakapo, ami egy olyan nézőpontot feltételez, amit nem nagyon tudtam megérteni, így nem is törődtem vele. Megkérdeztük Arabot, hol talált rá.
 „A kutya találta meg - magyarázta. - Talán tíz yarddal följebb ezen a hegyen, az alatt a fa alatt. És mikor a kutya közel került, kitört, és lerohant ide, ahol elkaptam." 
 „Ennek ellenére jó kondícióban van. Meg lehet állapítani a szivacsos mellkasáról, hogy közeleg az udvarlás ideje. Ez jó hír. Jól érzi magát az áttelepítés után." 
 A kakapo kicsit odébb helyezte magát Arab tenyerein, és közelebb került a szakállához. Arab óvatosan megcsapkodta a vizes, kusza tollakat. 
 „Kicsit ideges - mondta. - Különösképp a zajoktól. Amikor Boss először közelítette meg, ha teljesen száraz volt, és a csengő vagy a kutya hangja arra késztette, hogy kitörjön, és a hegyekbe rohanjon. Még akkor is kapálózott, mikor elfogtam. Ha erőlködött volna…" Vállat vont. A kakapo csőre láthatólag igen erős. Olyan, mintha egy nagy konzervnyitó lenne a szájára erősítve. 
 
 „Minden bizonnyal kevésbé pihent, mint a legtöbb madár - morgott Arab. - Sok faj valóban elengedi magát, ha kézbe veszed. Nem kívánom túl soká tartogatni, mivel elázott, és meghűl a bőre viaszrétegének ellenére. Azt hiszem, jobb, ha most elengedem." 
 Hátraléptünk. Arab óvatosan átnyújtotta a madarat, amelynek nagy, erős körmei kinyíltak és talaj után kaptak. Arab elengedte, ő megtámasztotta súlyát a talajon, leejtette fejét, és elszaladt. 
Azon az éjszakán a felügyelő kunyhójában ujjongva ürítettük ki a maradék söröket, áthajolva mindazon kakapók feljegyzésein, amelyeket Codfishre szállítottak. Arab adott neki egy azonosító számot, és a lábára csatolta: a 8-44263-mat. A madár neve Ralph volt. A Pegazus öbölből, a Stewart szigetéről a Codfish szigetre vitték, majdnem pontosan egy éve.
 „Kiváló hírek - kiáltott fel Ron. - Valóban egészen kiváló hírek. Ha ez a kakapo megfelelő kondícióba kerül egy évvel az áthelyezése után, az a legjobb mutatója a programunk működőképességének. Tudjátok, nem akartunk ide jönni, és nem akartunk kakapók után kutatni, kockáztatva megzavarásukat, de mint látható… Nos, ez igen hasznos információ, és valóban bíztató."

Pár nappal később a Kakapo Kastély tetején állva Fjordföldön azt mondtuk Don Mertonnak, hogy szerintünk nekünk megbocsáttatott.
 „Ó, igen, én is így vélem - helyeselt. - Kicsit meg is kavartátok a dolgokat. A sajtókonferencia hatásos volt, és úgy hallom, határozott döntés érkezik föntről a kakapo fajfenntartási programjának a prioritási listán való előreemeléséről, ami azt jelentheti, hogy további támogatásokat kapunk. Remélem, mindez nem túl kései."
 „Most huszonöt kakapo van Codfishen, de csak öt nőstény, és ettől veszélyeztetettek. Csak egy kakapóról tudunk a Stewart szigeten, egy hímről. Tovább kutatunk nőstények után, de nem valószínűsítjük, hogy vannak még. A Kis Zátonyon van további tizennégy darab, és így jön ki a negyvenes létszám."
 „Nehezen szaporodnak. A múltban nyugalmuk háborítatlan volt. Amennyiben egy állatfaj túl gyorsan szaporodik, kinövi a rendelkezésére álló táplálékmennyiséget, és ismét megcsappan az állomány, majd számossága ismét emelkedni kezd, és így tovább. Ha egy populáció nagysága túl vadul ingadozik, nemigen veszélyezteti a kihalás. Minden kakapo párzási szokásai részei a túlélési technikának. Most nincs versengés. Amíg ragadozókkal voltak körülvéve, nem volt más esélyük, csak a mi beavatkozásunk, amennyiben segítőkészek vagyunk."
 Ez a motorbiciklis analógiámra emlékeztet, miszerint egy szerelőnek vannak megfelelő eszközei a javításhoz, de a zoológusnak nincsenek. Amint végigtaposunk a hegygerincen a helikopter felé, megkérdem Dont, milyen hosszú távú kilátásai vannak a kakapóknak, és a válasza meglepően találó.
 „Nos - mondja csendes, udvarias hangján -, még minden lehetséges  genetikai manipulációk révén. Amennyiben lehetséges, át kell menteni őket a következő generációnak, amely talán már megfelelő eszközökkel fog rendelkezni. Mindössze jó kondícióban tudjuk őket tartani egy életen át, és pokolian bízunk benne, hogy az utódainkban is lesz empátia irántuk."
 Pár perccel később a helikopterünk a Kakapo Kastély fölé emelkedik, leejti orrát, meglódul a Milford Sound völgy felé, egy kevéske depressziós zavart okozva a földben és egy érintetlen, múltat idéző paradicsomban.
 
link:
The Fabulous Kakapo    http://www.resort.com/~ruhue/kakapo.html