Vaklárma
 

A feltételezések olyasfajta dolgok, amelyeket anélkül teszel, hogy felismernéd, voltaképpen mit csinálsz, s ezért félrevezető az, amikor Ausztráliában egy fürdőkádból kilépve észreveszed, hogy a víz a megszokottal ellenkező irányba csavarodva folyik le. A fizika törvényszerűségei ezzel hozzák tudtodra, hogy milyen messze is kerültél otthonodtól.
 Új-Zélandon például még a tárcsás telefonon a számok is az óramutató járásával ellenkező irányba növekszenek. Ennek viszont semmi köze sincs a fizika törvényeihez, ez csak helyi szokás. A sokkot a felismerés váltja ki belőled: lehet másképp is. Igazából ezt soha még csak fel sem merted tételezni, és egyszer csak lám! egy másik módot fedezel fel. Még a föld is kicsúszik alólad.
 Ahhoz, hogy Új-Zélandon tárcsázni tudj, erőteljesen kell koncentrálnod, mivel minden számjegyet ott találhatsz meg, ahol a legkevésbé keresed. Próbálj csak meg gyorsan tárcsázni! Szükségszerűen félre fogod ütni a számokat, mert az automatizmusod működésbe lép, még mielőtt bármit is tehetnél ellene. A tárcsázás szokása oly mélyen gyökerező, hogy már feltételezhetőleg arról sincs tudomásod, ha éppen azt teszed.
 Kína az északi földféltekén található, így a lefolyókban hagyományos irányban pörög a víz. A telefonszámokat is megfelelő helyen találod. Eddig minden oké. De minden egyéb apróságban eltérő, és azok a beidegződéseid, amelyeknek létezéséről sem tudsz, minduntalan összezavarnak és bajba kevernek.
 Volt egy olyan érzésem, hogy velem is hasonló dolgok eshetnek meg, hála annak a kevés beszámolónak, amelyet mások meséltek kínai élményeikről. Ücsörögtem a Beijingbe tartó repülőgépen, és az újdonsült  beidegződéseim képtelenségét méregetve hátborzongás tört rám.
 Elkezdtem nagy mennyiségű arcszeszt összevásárolni. Minden létező alkalommal, amikor egy adómentes tolókocsi elgördült mellettem, vásároltam egy üveget. Soha életemben azelőtt nem csináltam hasonlót. A hagyományos, ösztönös reakcióm a fejrázás volt, és az újságom tovább lapozása. Akkor úgy vélekedtem, sokkal Zen-szerűbb azt mondani: „Igen, rendben. Mi van itt eladó?" És még nagyobb meglepetésemre nem voltam újonc szokásommal egyedül.
 „Teljesen bekattantál?" - kérdezte Mark, amikor a hatodik fajta üvegcsét csúsztattam be a kézitáskámba.
 „Megpróbálom próbára tenni s gátolni az elemi ösztöneim, majd lecserélni azokat racionális, jól megfontolt szokásokra."
 „Ez annyit tesz, hogy igen?"
 „Annyit tesz, hogy megpróbálok lazítani egy kicsit - mondtam én. - Egy repülőgép nem tesz számodra lehetővé túl sok alternatívát és kiterjedési irányt új szokásaid kialakításához, így meg kell ragadnom minden kínálkozó lehetőséget."
 „Értem."
 Mark kényelmetlenül forgolódott székén, s mélyen a könyvébe merült.
 „Mit csinálsz majd ezzel a sok cuccal?" - kérdezte kicsivel később a légi étkezést befejezve.
 „Mittomén - válaszoltam. - Ez felvet némi problémát, nemdebár?"
 „Õszintén, nem vagy te ideges valamitől?"
 „De."
 „És mitől?"
 „Kínától."

A világ egyik legnagyobb, leghosszabb, legzajosabb, legmocskosabb átjárójában él a vízbe fojtott hercegnő reinkarnációja, vagy talán még inkább kétszáz darab reinkarnációja.
 Akár egy hercegnő kétszáz reinkarnációja, akár kétszáz különböző hercegnő kétszáz különböző reinkarnációi ők, tény, hogy a legenda ezen része kicsit túl homályos, és különben sincs megbízható statisztika a területi hercegnő-reinkarnációkról, hogy a dolgot megvilágíthassa.
 Amennyiben ugyanazon hercegnő reinkarnációi ők, akkor az ex lénynek komoly szégyenérzete lehet az újdonsült testeinek kondíciója miatt. A származékok folyamatosan hajócsavarokban mángorlódnak, horgokkal teleaggatottan halászhálókba kerülnek, megvakulnak, megmérgeződnek, megsüketülnek.
 A szóban forgó átjáró a Yangzte folyó, és a reinkarnált hercegnő neve Baiji, az egyszer volt delfin.
 „Mekkora eséllyel láthatunk itt delfint?" - kérdeztem Markot.
 „Halványlila elképzelésem sincs - mondta erre ő. - Kínáról nehéz információt beszerezni, és amit mégis sikerül, az kétségbeejtően összezavaró. De a delfinek kétségtelenül fellelhetők - vagy nem - a Yangzte néhány részén. Ezek közül a kiemelt prímet a kétszázezer kilométer átmérőjű folyónyúlvány viszi egy Tongling nevű város mellett, az Anhui tartományban. Ez az a hely, ahol az emberek azzal foglalatoskodnak, hogy a baijit megmentsék, meg hát a mi úti célunk. Nanjingból - ahol egy Zhou nevezetű professzorral találkozunk, aki ennek a témakörnek a szaktekintélye - hajóval indulunk Tonglingbe. Nanjingba vonaton jutunk el Shanghaiból. Shanghait repülővel közelítjük meg Beijingből. Van néhány napunk Beijingben, hogy hozzászokjunk a helyhez, s ellenőrizhessük útitervünk kivitelezhetőségét. Sok ezer mérföldet kell megtennünk, és utunk meglehetősen vadregényes lesz."
 „Van lehetőségünk késlekedni? - kérdeztem. - Melyik napokon számítanak ránk Zhou professzor és a többiek?"
 „Számítanak ránk? - kérdezett vissza Mark. - Ezt meg hogy érted? Sosem hallottak rólunk. Senkivel sem lehet felvenni a kapcsolatot Kínában. Szerencsések leszünk, ha egyáltalán megtaláljuk őket, s még szerencsésebbek, ha rá tudjuk bírni őket, hogy beszéljenek velünk. Õszintén szólva még a létezésükben sem bízom. Tökéletesen ismeretlen helyre igyekszünk."
 Mindketten kimeredtünk az ablakon. A föld legszaporább népére sötétség borult.
 „Már csak egy üveg maradt, uram - szólt hozzám az utaskísérő ebben a pillanatban. - Igényli-e ön, mielőtt bezár a duty-free? Mert abban az esetben ki lenne a készlete."

Egész késő éjszaka volt, mikor egy rozoga minibusz elszállított minket Beijing egy külvárosi hoteljébe. Vagy legalábbis én úgy véltem, hogy külvárosiba. Nem volt semmi támpontunk, ami alapján belokalizálhattuk volna magunkat. Az utcák szélesek voltak, három sávosak és hátborzongatóan csendesek. Minden motoros gépjármű ugyanazt a mormogást szolgáltatta, de az a hang nem emlékeztetett az általam megszokott forgalom keltette zajokra. Az utcai lámpáknak nem volt üvegbúrája, az általuk szórt éles fény emiatt megvilágított minden falevelet, faágat, s precíz másolatokat készített róluk a házfalakon. A tovahaladó biciklisták szolgáltatták az árnyékhullámokat. A mozgás érzését erősbítette a biliárdgolyó csattogásszerű hangok, amik véletlenszerűen kerültek elő a lámpák tövétől.
 A hotel egy sikátorhálózatban állt, s a homlokzatát vastagon elborították vörös sárkányok ikonjai és aranyozott pagodaformák, amelyek tipikusan kínainak tűntek. Poggyászunkban a fényképezőképekkel, ruhákkal, arcszeszekkel elhaladtunk az evőpálcika rajzokkal ellátott üvegpanelek előtt, gyógynövény kinézetű nyúlványok előtt, majd várakozni kezdtünk, hogy bejelentkezhessünk.
 Feltűnt nekem valami különös dolog. Ez egyike volt azoknak a kis, apró zavaró részleteknek, amilyen egy új-zélandi telefontárcsa, amilyennel csak egy nagyon távoli, idegen országban találkozhatsz. Tudtam, hogy a kínaiak hagyományosan úgy tartják a pingpongütőjüket, ahogyan mi a cigarettát. Amit nem tudtam, az az, hogy úgy tartják a cigarettát, ahogyan mi a pingpongütőt.
 A szobáink kicsik voltak. Az ágyam szélén üldögéltem, amely valaki olyanra lett méretezve, akinek az önsúlya a fele az enyémnek, és kiterítettem az én arcszeszkészletemet a nagy, díszes, piros és arany termosz mellett, amely a mellettem álló asztalkán ácsorgott. Azon tűnődtem, hogy hogyan szabadulhatnék meg tőlük. Elhatároztam, hogy alszok egyet a problémára. Legalábbis azt hittem, hogy képes leszek úgy csinálni. Balsejtelemmel olvastam el a hotel házirendjét. Ez állt rajta: „Tilos zajongani, táncolni, civakodni, randalírozni (beleértve a túlzott alkoholfogyasztást és a közhasználatú helyek nem célirányos felhasználását) a békés, kellemes környezet megőrzése érdekében. A vendégeknek tilos szárnyast és háziállatot behozniuk a hotelbe."

A reggel vadonatfriss problémával fogadott. Fogat akartam mosni, de egy kicsit gyanakvóan közelítettem a mosdóba csorgó barna folyadékhoz. Visszasiettem a szobámba, de a termoszban található víz meleg volt, teafőzésre felkészített. Kilögyböltem belőle egy keveset egy pohárba hűlni, majd meglátogattam Markot és Chris Muirt, a hangmérnökünket, hogy csatlakozzam a kései reggelihez.
 Mark máris azzal bajlódott, hogy megpróbálja elérni Zhou professzort Nanjingban, a baiji delfinek kiválóságát, és arra jutott, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Volt két elcsapandó napunk a shanghai-i repülőjárat indulásáig, így egy kicsit turistáskodhattunk is.
 Visszatértem a szobámba, hogy végre fogat mossak, s észrevehettem, hogy a takarítóhölgy elmosta a poharat, amiben vizet hűtöttem, s a termoszt feltöltötte forró vízzel.
 Kicsit lesújtott a dolog. Megpróbáltam vizet csorgatni az egyik pohárból a másikba hűtésképp, de mivel egy idő elteltével még mindig meleg volt a víz, feladtam.
 Felismertem, hogy valami komolyabb stratégiához kell folyamodnom, amennyiben tényleg meg akarom tisztítani a fogaim. Újratöltöttem a poharat, óvatosan látómezőn kívülre helyeztem, majd megpróbáltam megszabadulni az egyik arcszesztől úgy, hogy az ágy alá dugtam.
 Felvettük a napszemüvegeinket és fényképezőgépeinket, majd elindultunk megvizslatni a Nagy Falat Badalingnál, Beijingtől kb. egy órányira. Igen friss építésűnek tűnt ahhoz, hogy ősi műemlék legyen, és talán az a rész, amelyet mi láttunk, az is volt.
 Emlékszem, egyszer Japánban, Kyotóban az Arany Templom Pavilont nézegetve azon tűnődtem, hogy milyen jól állja az idő próbáját, hisz eredetileg az ezernégyszázas években építették. Aztán megtudtam, hogy egyáltalán nem állta jól az idő próbáját, és hogy ebben a században kétszer porig égették.
 „Szóval ez nem az eredeti épület?" - kérdeztem a japán idegenvezetőt.
 „Dehogyisnem" - válaszolta meglepetten.
 „De felgyújtották, nem?"
 „De."
 „Kétszer."
 „Sokszor."
 „És újraépítették."
 „Persze. Ez egy fontos, történelmi épület."
 „Tökéletesen új anyagokból."
 „Persze, hiszen felégették."
 „És akkor hogyan lehet ez az épület eredeti?"
 „Ez az épület mindig az eredeti volt."
 Be kellett látnom, hogy ez a nézőpont tökéletesen racionális, csak váratlan előítéletekkel bír. Az építés ötlete, célja, koncepciója megváltoztathatatlan, s ez magának az épületnek a lényege. Az eredeti építők koncepciójának tovább élése. A fa, amelyből épült, elkorhad, s időközönként szükségszerűen pótolandó. Ha az eredeti anyagokhoz ragaszkodnánk, nem láthatnánk magát a valódi épületet.
 Valahogy nem töltött el jó érzéssel a felismerés, mert az én nyugati elgondolásaimmal homlokegyenest ellenkezett, de legalább ezt felismertem.
 Nem tudom, hogy ez az elv húzódik-e meg a Nagy Fal újjáépítése mögött, mert nem találtam senki emberfiát, aki értette volna a kérdésem. Az újraépített részt ellepték a turisták, Coca-Cola árusok és kisebb paravánok, ahol Nagy Fal feliratú pólókat és elektromos pandamacikat lehetett vásárolni, és valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy senki sem értette a kérdést.
 Visszatértünk a hotelünkbe.
 A takarítónő megtalálta az eldugott vizemet, és kimosta a poharat. Jól körül kellett, hogy nézzen, mert az arcszeszt is megtalálta az ágy alatt, s visszatette a többi közé.
 „Miért nem használod el őket?" - kérdezte Mark.
 „Mert mindegyikük szaga iszonyatos."
 „Elajándékozhatnád karácsonyra."
 „Ez esetben nem látom értelmét, hogy körbehordjam őket a bolygón."
 „Elmesélnéd még egyszer, hogy miért is vásároltál be?"
 „Már nem emlékszem. Menjünk vacsorázni."
 A Ropogósra Sült Kacsa nevű étteremben vacsoráztunk, majd visszasétáltunk a városközpontba, ahol is a Tiananmen térre jutottunk.

Illene elárulnom, hogy ez 1988 októberében történt. Azelőtt sosem hallottam a Tiananmen térről, ahogyan ez áll a világ nagy részére.
 Ez egy nagy tér. Éjszaka a közepén ácsorogva igen kevés fogalmad lehet róla, hogy hol is vannak a falai, a ködös távolba vesznek. Egyik végén a Tiltott Város kapuja található, a Tiananmen kapu, ahonnan a sármos Mao óriásportréja mered a végtelen tér közepére, abba az irányba, ahol is egy mauzóleum vigyáz holttestére.
 E kettő között, a szemek alatt a hangulat ünnepi volt. Hatalmas, trópusi bokrokat importáltak a térre rajzfilmfigurákká faragva, hogy az olimpiát ünnepeljék.
 A tér nem volt túl tele vagy népes. Ehhez több tíz- vagy talán százezer ember kellett volna, de mégis forgalmas volt. Főként gyermekes családok jöttek ki (még gyakrabban egy gyerekesek). Sétáltak dumcsizva a barátaikkal, olyan könnyen sodródva és mozogva a téren, mintha az a saját kertjük lett volna, engedve gyermekeiket mással játszani mindennemű hátsó gondolat nélkül. Nehéz lenne ezt elképzelnie egy még itt nem járt európainak vagy amerikainak.
 Valójában nem emlékszem, mikor éreztem magam ennyire szabadnak és pihentnek közhelyen, különösen éjszaka. Az a fajta óvatos paranoia, ami a háttérzajtól megtámad, amikor nyugati városok utcáira lépsz, most valahogy nyugton maradt. Varázslatosan nyugodt volt.
 Bár be kell valljam, talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor ilyen könnyen viseltük a kínai tartózkodást. Utazásunk nagy része alatt ugyanis bőszítőnek, teljesen homályosnak találtuk Kínát, de azon az estén, a Tiananmen téren könnyen viseltük. Így a legnagyobb meglepetés pár hónappal később ért, amikor a Tiananmen teret brutális átalakításnak vetették alá, aminek következtében referencia hellyé változtatták az aktualitások terét. Az „Előző Tiananmen tér" volt az, amit láthattunk. Az „Elkövetkező Tiananmen tér" pedig az, ahová minket követően tankok gördültek be.

Másnap, kora reggel tértünk vissza a térre, amikor a levegő még nyirkos, párás volt, és a mindennap összeálló sorhoz csatlakoztunk, hogy besétáljunk a mauzóleumba, ahol Mao fekszik plexi dobozában.
 Hajlongó tömeg cikcakkozott előre-hátra a térben - minden új toldványa a semmiből tört elő, hogy újra elvesszen. Három vagy négy szakasz keringőzött a téren körbe-körbe újra és újra a közalkalmazottak irányítása alatt, akik fodros nadrágot és sárga széldzsekit viseltek, és a megafonokba krákogtak. Az előző este könnyed hangulata szertefoszlott, magával víve a szabadság érzetét.
 Kis vacillálást követően megindultunk félig tudatosítva, hogy akár egész nap ott ragadhatunk állandóan mozgásban tartva az ugató felvezetők által, és a sor eleje felé még gyorsulni is fogunk. Kevesebb, mint három óra elteltével a sor végéhez értünk, majd beviharzottunk a vörös cölöpökkel szegélyezett belső szentélybe, aztán elrohantunk a kicsiny, löttyedt, zsíros tetem mellett olyan tisztelettelien, amennyire tudtunk.
 A tömeg, amely jól kézben tartottan mozgott, mintha a mauzóleum etetésére sorakozott volna fel; szétvált a szuvenír shopoknál. Elképzeltem, hogy felülről az épület egy egérfogónak tűnne.
 A teret utcák szegélyezték, ahol hangszórók szórták a zenét egész nap. Nehéz volt kitalálni, hogy valójában mi szólt a minőség miatt, így csak tompa pufogás és visszhangok indultak megmászni a Tiananmen kaput, ugyanakkor pár perc kóválygást követően már jobban ki tudtuk venni a zenét.
 A Tiananmen kapuról elmondható, hogy nagy, unalmas profilú, alul árkádos, és rajta keresztül léphetsz a Tiltott Városba, ahol az emeleten egy erkély található a tárgyalók után.
 A kapu a Ming dinasztia idején készült, és az uralkodók a tömeg előtt való megjelenéshez használták. Akárcsak a Tiananmen tér, a kapu is központja a kínai történelemnek. Az erkélyen 1949 október 1.-én Mao kiabálta ki a köztársaságot, és erről egy fényképkiállítás is tanúskodik. Az erkélyről nyíló kilátás különleges. Mintha egy hegy lábától szemlélnéd a síkságot. Politikai vonatkozásban még lenyűgözőbb: nyomasztó, amit az emberiség egynegyedével művel. Kína egész történelme szimbolikusan oda koncentrálódik, és nehéz kivonni magad a hatás alól. Sha-o-shou, aki az emberek nevében birtokolta az erőt, akit még ma is nagyon tisztelnek a kulturális forradalom atrocitásai ellenére, a társadalom atyja mozgásra késztet.
 Amíg ott tartózkodsz, ahol Mao köztársaságot alapított, a zene, amit hallasz, a „Viva Espana", és a „Hawai öt kör dala".
 Nehéz volt menekülni az érzéstől, hogy valaki valahol tévedett. Még abban sem lehettem biztos, hogy nem én voltam az.

Másnap Shanghaiba repültünk, elmélkedni kezdtünk a delfinekről, és ezt folytattuk is a Béke Hotel bárjában. Az megfelelő elmélkedőhelynek bizonyult, mivel nem hallottuk ugyan egymást, de azért jól nézett ki.
 A Béke Hotel látványos maradványa azoknak a napoknak, amikor Shanghai egyike volt a világ legfejlettebb és legfelkapottabb kikötőinek. A harmincas években a hotel neve Cathay volt, és az egyik legfényűzőbb helynek számított. Itt találkoztak a nagyok. Noël Coward írt egy cikket az itteni magánéletről.
 Ma pereg le a vakolat, a hall huzatos és sötét, poszterek hirdetik a „Világhírű Béke Hotel Jazz Együttes"-t ragtapasszal erősítve a falra, de a régi Cathay szelleme már a poros csillárokon tartózkodik, és azon tűnődik, hogy mi folyik már negyven éve.
 A bár sötét, alacsony plafonú szoba volt, amely a hallból nyílott. A Világhírű Béke Hotel Jazz Együttes estére kimenőt kapott, helyette egy másik együttes lépett fel. Ígéretes, hogy van még olyan hely a világon, ahol a harmincas évek zenéjét játsszák ugyanúgy, ugyanott. Az utód csapat végtelen hosszban adta elő a „Havasi gyopár"-t, a „Zöld kabátujjak"-at, az „Auld Lang Syne"-t, a „New York, New York" alkalomhoz igazított változatát, a „Chicagó"-t, és a „San Franciscóban hagytam a szívem"-et.
 Két dolog volt különös. Először is nem csak a turistáknak szólt. A zenék, amelyeket Kínában hallottunk, főként az első háromból kerültek ki a rádióban, üzletekben, taxiban, vonatokon, és a nagy kompokon, amelyek fel-alá szennyezik a Yangztét. Jellemzően Richard Clayderman előadásában. Ha valaki valaha is eltűnődött, ki veszi a lemezeit, hát Kínában milliárdok keltek el.
 A másik furcsaság, hogy a zene számunkra teljesen idegen volt. Alapvetően külhoni, de úgy adták elő, mintha kottából játszanának. Mindenféle rögtönzött színezékkel látták el őket. Feltételezem, hogy az indiaiak tapasztalhattak hasonlót, amikor George Harrison szitározni kezdett a hatvanas években, majd később, rövidke élvezkedést követően mindenki ugyanúgy tett; az indiai zene utánzat sosem vált népszerűvé nyugaton. Amikor a kínaiak az „Auld Lang Syne" és a „Kis barna köcsög" megspékelt verzióit hallgatják, valószínűleg mást hallanak, mint én, és nem tudtam rájönni, mit.
 Kínában utazgatva egyre inkább felismertem, hogy a hangok a legzavaróbbak. Ennek köszönhetően a bár sarkában üldögélve rájöttem, hogy a delfinek hasonló problémával küzdenek: érzékelésük zavartatott.
 Kezdjük ott, hogy a baiji delfin félig vak. Ennek oka, hogy semmi látnivaló nincs a Yangztéban. A víz olyan sűrű, hogy pár centinyi csak a látótáv, tehát a használaton kívüli szemek elgyengültek. 
 Elég meglepő módon gyakran meg lehet állapítani az állat lakhelyének változását a beállt evolúciós változások függvényében. 
 A baiji szemei gyengék, mint ők, maguk, a fejük tetején találhatók, hogy a föntről jövő fényt valamennyire érzékelhessék.
  Más delfinek legtöbbje alacsonyabban hordja a szemeit, mert oldalra és lefelé is látnak, és a fiatal baiji szemei is oldalt találhatók.
 Növekedtükkel kúsznak feljebb a szemei, és az izmok, amelyek visszafognák őket, még csak meg sem próbálnak kifejlődni. Lefelé lehetetlen látni.
 Ezért lehetséges, hogy a Yangzte elváltozásait követhetjük nyomon a szemek elmozdulásán. (Lehetséges, hogy a baiji eredetileg más folyóból érkezett, és csak alkalmazkodott új lakhelyéhez, de ezt nem tudjuk biztosan. Bárhogy történt is, a Yangzte egyre koszosabbá vált az idők során - hála az emberi aktivitásnak.)
 A baiji tehát más érzékszervekkel kell, hogy tájékozódjon. Hangokra támaszkodik. Hihetetlenül éles a hallása, visszhangokkal „lát", kis klikkeléseket bocsát ki tájékozódásképp azok visszaverődésére figyelve. Más baijikkal sípoló hangokban kommunikál.
 Mióta az ember motorosította magát, a baiji folyója rémálommá lett.
 Kína infrastruktúrája igen gyér. Vannak utak, amelyek sehová sem vezetnek, így a Yangzte (kínai nevén Chang Jiang - „hosszú folyó") az ország fő útvonala. Állandóan hajókkal borított, de azok valaha vitorlások voltak. Most a folyót folyamatosan szántják az öreg motorok hajtotta lapátok, az utasszállítók, az óriás kompok, az uszályok meghajtói.

  Mondtam Marknak: „Állandósult téboly lehet a víz alatt."
 „Mi?"
 „Azt mondtam, hogy nehéz úgy kommunikálnunk, hogy ez a banda egyfolytában játszik, és a víz alatti tébolyda állandósult."
 „Ezen gondolkoztál, amióta itt ülsz?"
 „Igen."
 „Azt hittem, csak hallgatsz."
 „Próbáltam elképzelni egy vak életét a diszkóban. Esetleg több, egymást túlharsogó diszkóban."
 „Hát - szólt Mark - a delfinek hang alapján tájékozódnak."
 „Éppen úgy, mint a süket a diszkóban."
 „Miért?"
 „A villódzó fények, tükrök, lézerek miatt. Állandóan zavarnak. Pár nap után teljesen összezavarodsz, és ráesel egy kanapéra."
 „Valóban ilyesmi történik. A delfinek folyamatosan zavartatottak a hajók, a lapátok, a hálók által. A hallásuk alapvetően elég egy kis gyűrű megtalálásához a fenéken, így komoly gond, ha nem ismernek fel egy hajót. Persze ott vannak még a mérgező kémiai és egyéb szennyezések is, amelyeket a gyárak eresztenek a Yangztéba."
 „Tehát - mondtam - mit teszel, ha fél vakon, fél süketen egy diszkó fényeiben élsz, a fejedre omló plafonnal, állandóan tárgyakba ütközöl, és a koszt rossz."
 „Panaszt teszek a vezetőségnél."
 „De ők nem tehetnek."
 „Nem, nekik bízniuk kell abban, hogy a vezetőség észreveszi a dolgot."

Kicsit később javasoltam az ún. vezetőség képviselőjeként, hogy talán meg kéne hallgatni a jelen Yangztéjét a felszín alatt, hogy rögzítsük a zajokat. Mivel korábban ez nem jutott eszünkbe, nem volt velünk víz alatti mikrofon.
 „Csak egy dolgot tehetünk - vélekedett Chris. - Van a BBC-nél egy bevett szokás a víz alatti rögzítéshez. A mikrofont egy kondomba kell burkolni. Van valamelyiktöknél?"
 „Hát, nincs."
 „Semmi elfekvő készlet az úti poggyászban?"
 „Semmi."
 „Akkor jobb, ha most elmegyünk bevásárolni."
 
Ettől kezdve hangképeken gondolkoztam. Két jól megkülönböztethető hangja van Kínának, amennyiben nem számítjuk Richard Claydermant.
 Az első a köpés. Mindenki köpköd. Bárhol vagy is, hosszasan kitartott, szívással egybekötött krákogó nyálhangok törnek fel a torkokból szusszanással a végükön, és ha szerencséd van, még egy ping! is követi ezt a gyakori hangsorozatot. Minden szobában van legalább egy köpőcsésze. A hotel aulájában egy tucat, stratégiai fontosságú helyen lévőt számoltam meg belőlük a sarkokban és alkóvokban. Shanghai utcáinak minden sarkán van köpőcsésze a betonban, cigarettacsutkákkal és vaskos, buborékos köpetekkel.
 Sok „Ne köpködj!" feliratú táblát is állítottak, de mivel ezek gyakrabban kínaiul, mintsem angolul írottak, megkérdőjelezendő kozmikus értékük. Megtudtam, hogy a köpködés közszemérem sértő. Ha egyszer rákényszerültem volna, eljutottam volna ahhoz a ponthoz, hogy a kínai ökonómia alapvető alapokat nélkülöz.
 A másik hang a kínai biciklicsengő. Csak egy típus van belőle, és a Tengersirály társaság állította elő, amely kínai fényképezőgépeket is gyárt. A gépek szerintem nem a világ legjobbjai, de a biciklicsengőkkel nincs különösebb baj, erős igénybevételre vannak tervezve. Nagyok, tömör, csillogó króm dobok, és hosszú a lecsengésük, amelyekből minden utcára jut.
Kínában mindenki biciklizik.
  A saját autó fogalma ismeretlen, így a shanghai-i forgalmat trolik, taxik, teherautók és biciklihangok okozzák.
 Amikor először szembesülsz a belvárossal, eltűnődsz, véletlen nem a vágóhídra kerültél-e? Biciklisek nyársalják a teret minden irányból. Mindenki csilingel, tülköl, dudál, és senki sem látszik lassítani. Hirtelen becsukod a szemed, hogy ne kelljen nézned az elkerülhetetlennek tűnő hústrancsírozást, ami érthetetlen módon mindig elmarad.
 És ez szinte hihetetlen. Kinyitva a szemed az egymást keresztezett biciklist és teherkocsit látod, amelyek úgy haladtak át egymáson, mint a fénysugarak.
 A következő alkalommal már nyitva hagyod a szemeid, hogy láthasd a trükköt, de amint figyelni próbálsz, rájössz, hogy követhetetlen a tánc, a hullámzó felületek, az egymáson áthatoló járművek sokasága a hangzavarban.
 A nyugati világban csöngetni alapvetően agresszív dolog. Figyelmeztetést hordoz magában: „Tűnés!", „El innen!", vagy „Teljesen elment az eszed?". Ha New York utcáin dudaszót hallasz, tudod, hogy valaki elunta az életét.
 Kínában felismered, hogy másról van szó. Nem „El innen, seggfej!", hanem csupán „Itt vagyok!". Vagy talán még inkább: „Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok...", mivel folyamatos.
 Ennek kapcsán ötlött fel bennem, amint a zajos, népes utcákat jártuk kondomért, hogy a kínai biciklisták visszhang útján tájékozódnak.
 „Mire gondolsz - kérdezett Mark. - Szerintem sok furcsa gondolatod lehetett Kínába érkezésünk óta."
 „Igen. Ha egy köteg csengető biciklista közé kerülsz, tudod, hogy ki hol van. Megfigyelted, hogy nincs rajtuk világítás?"
 „Persze."
 „Olvastam valahol, hogy James Fenton író megpróbált kivilágítva tekerni a kínai éjszakában, és a rendőrök lekapcsolták, majd levetették a lámpáját. ‘Hová jutnánk, ha minden biciklis kivilágítaná magát?' - kérdezték tőle. Ezért gondolom, hogy hang alapján tájékozódnak. A másik furcsaság a kerekezőkben a belső békéjük."
 „Micsoda?"
 „Nem tudom, mi más lehetne. Különös könnyedséggel viselik az útjukat keresztező buszokat. Elkerülik a találkozást, ami - nézzünk szembe a tényekkel - nem sok kárt tenne a buszban, a kerékpáros pedig figyelemre sem méltatja, hogy élete 9 milliméteren múlott."
 „Miért tenné? Megúszta."
 „De épp csak."
 „De éppen. Ez a lényeg. Szerintem figyelmeztetőek az ilyen jelenetek. A kínaiakat nem érdekli a magánterület és a magánélet. Talán azt tartják rólunk, hogy elmebetegek vagyunk."

A Barátság bolt ígéretes helynek tűnt kondom vásárlására, de nehézségeink támadtak az érzékeltetéssel. Egyik pénztárostól a másikhoz mentünk a nagy, nyitott pultnál, de senki sem tudott segíteni.
 Először oda indultunk, ahol látszólag egészségügyi kellékeket árultak, de nem jártunk szerencsével. A pálcika és könyvjelző árusnál eleve vesztes pozícióból indultunk, de legalább volt ott egy fiatal eladó, aki beszélt angolul.
 Megpróbáltuk értésére adni akaratunk, de ehelyett az ő nyelvi képességeit sikerült megpróbálnunk. A notebookom segítségével rajzoltam egy kondomot igen óvatosan, ügyelve a kis extra lufira a csúcson.
 A lány vállat vont, és továbbra sem értette. Előhalászott egy fakanalat, egy gyertyát, egy papírvágó kést, és igen meglepő módon egy kis, Eiffel torony makettet, majd felvette az értetlenség testhelyzetét.
 Néhány közeli lány is segíteni próbált, de a rajzommal nem tudtak mit kezdeni. Végül vettem a bátorságot és elpantomimoztam, amiről szó van. Végre leesett a tantusz.
 „Ó! - mondta a lány elpirulva - Ó igen!"
 Mindenkin értelemsugár látszott előtünedezni.
 „Érted?" - kérdeztem.
 „Igen! Igen, értem!"
 „Van belőle?"
 „Nem - válaszolta. - Nincs."
 „Ó!"
 „De, de, de..."
 „Igen?"
 „Megmondom, hová menjenek, rendben?"
 „Köszönöm szépen. Köszönöm."
 „Nanjing út 616. Ott kap. ‘Gumiborítást' kérjen, oké?"
 „Gumiborítást?"
 „Gumiborítást. Azt kérjen. Van nekik. További jó napot!" - kuncogott boldogan, eltakarva a száját.
 Ismét megköszöntük, és integetve, mosolyogva távoztunk. A hírek gyorsan terjedtek a boltokban, így mindenki integetett. Úgy tűnt, nagyon leköteleztük őket kérdésünkkel.
 A Nanjing út 616 egy másik üzletsor volt. A „gumiborítás" cserben hagyott minket, ezért ismét pantomimozni kellett.
 Ekkor már határozottabb voltam. Az eladó, egy középkorú hölgy őszes hajjal hátravonult, előrehozott egy csomagot, és letette a pultra.
 Sikerélményünkben kinyitottuk a dobozt, amely fogamzásgátló tablettákkal volt tele.
 „A gondolatmenet helyes - sóhajtott Mark -, az eredmény nem jó."
 Újabb pantomim arról, hogy nem pontosan ezt szeretnénk. Ekkor már tizenöt fős tömeg áll körül, néhány ismerős arccal a Barátság boltból.
 Egyike a dolgoknak, amiket gyorsan felismersz Kínában, hogy számukra te vagy az állatkert. Ha egy percig mozdulatlanul maradsz, körülállnak és megbámulnak. Még idegesítőbb, hogy nem érdeklődőn, behatóan tanulmányoznak, csak ott állnak előtted bambán, mintha kutyakaját reklámoznál.
 Végül egy fiatal, pástétom arcú, szemüveges tolakodott elő a tömegből, és felajánlotta angol tudásának köszönhető segítőkészségét.
 Ráálltunk a dologra, tudattuk, hogy kondomot, gumiborítást szeretnénk, és hálásak lennénk, ha ezt tolmácsolná.
 Csodálkozva nézett, majd elvett a pultról egy dobozt, és ezt mondta: „Nem akarni gumiborítást. Ez lenni jobb."
 „Nem! - szólalt meg Mark. - Gumiborítást akarunk, nem pirulákat."
 „Miért akarni gumiborítást? Pirula lenni jobb."
 „Mondd el neki" - mondta Mark.
 „Delfinek hangjának rögzítéséhez kell - tudattam. - Vagyis nem is arra. A Yangzte hangjait szeretnénk rögzíteni... a mikrofonra, rá, és..."
 „Ó, mondd inkább, hogy dugni akarsz - dörmögte Chris. - És fékezhetetlen vagy."
 A fiatalember ekkorra idegesen otthagyott minket, mi felismertük vészesen komikus helyzetünket, és nem csodálkoztunk menekülésén. Még mondott valamit a pultosnak búcsúzásképp.
 A pultos felsöpörte a tablettákat, és végre előkerített egy csomag kondomot.
 A biztonság kedvéért kilencet vettünk.
 „Van arcszeszük is - mondta Mark -, arra az esetre, ha kifogynál belőle."

Egy üveg arcszeszt már megpróbáltam elsózni a hotelben, egyet pedig a szék alá rejtettem a vonaton.
 „Tudod, mit csinálsz?" - érdeklődött Mark. Azt hittem, alszik.
 „Igen, próbálok megszabadulni ettől az átkozott cucctól."
 „Nem, itt többről van szó. Amikor az állatok új területre tévednek, nem érzik otthon magukat, szagnyomot hagynak. Emlékszel a kunkori farkú lemurokra Madagaszkárban? Szagmirigyek voltak a kézfejeiken. Megdörzsölik velük a farkukat, hogy a szagukat szétszórják területük kijelöléseképp. Ugyanezen okból vizelik le a kutyák a lámpapóznákat. Te is szagmintákat hagysz Kínában. A régi szokásokat nehéz elfeledni."
 „Nem tudja véletlen valaki - tudakolódott Chris, aki már vagy egy órája bámult ki álmosan az ablakon -, hogy néznek ki a nanjingi kínaiak? Csak hogy tudjuk, ha megérkeztünk."

Nanjingban pillantottuk meg először a folyót. Bár Shanghai a Yangzte bejárataként ismert, valójában a Hungapu folyónál fekszik. Nanjing valóban a Yangzte mellett található.
 Komor város, legalábbis mi annak találtuk. Többé-kevésbé hatalmába kerített az idegenek megkülönböztetettsége. Az emberek csúnyán átlátszatlannak találtak, és vagy bámultak, vagy elkerültek. Ez emlékeztetett egy franciával való beszélgetésre a repülőn.
 „Nehéz szóba elegyedni a kínaiakkal - mondta. - Részben a nyelvnek köszönhetően, ha nem beszéled az övéket, de azért is, mert sokmindent megéltek már. Biztonságosabbnak találják, ha elkerülnek. Ha beszélnek hozzád, ha nem, közönyösek. Talán ahogy megismernek, nyíltabbá válnak, de a közöny megmarad."
 Amint a város közepére értünk, a Jing Ling nevű nyugati stílusú hotelhez, az elutasító magatartás erősödött. Anonim konferenciahely volt az épület rejtett támasz és tetőtartó elemekkel, amit én alapjában véve szívemből utálok, de akkor olyan jól jött, mint egy oázis.
 Mint patkányok, megindultunk biztonságérzetünkben a gin és tonik fellelő helyre. Húsz perc ücsörgés után abban a váratlanul ismerős környezetben az ablakon át bámulva szemléltük a város idegenek ellen való tűntetését; mint űrhajósok, úgy éreztük magunkat az életet melegen támogató helyről szemlélve az új bolygó felszínét.
 Eljátszottunk az élvezetes gondolattal, hogy sosem lépünk ki ismét az idegen felszínre, és megkezdjük saját létterünk védelmezését a biciklisták ellen. Sajnálatos módon nem volt szabad szoba, így kint találtuk magunkat az éjszakában ücsörögve, elmélkedve a delfinekről szennyes közegükben, meg arról, hogy hogyan készítünk majd felvételeket.

Szennyezők negyede a Yangztén.
Egy nap szemerkélő esőben álltunk a Yangzténál, néztük a nagy, sodródó, koszos tengert, amely komoran tört elő Kína mélyéből. Az egyetlen szín a tágas panorámában valami szürkébe áttűnő mély barna a hosszú, fekete foltok mellett, amelyeket a dízelmotoros förmedvények hagytak rá a folyóra.
Egy rózsaszín kondom képezte a kontrasztot Chris felvevő magnója végére erősítve. Az alig hallott, nem látszott biciklisek suhanása távoli patadobogásnak tűnt általa. Shanghaitól lenyűgözötten meleg otthoni emlékek villantak fel bennem.
 A folyó nem volt elég mély a partnál, hogy hangélményhez juthassunk, így mi tovább indultunk a dokkok felé az egyre erősödő esőben. Fejünket ráztuk a hangosan kiabáló kerékpárhajtású riksák miatt, akik még a lehetőségét is elvették, hogy belemerülhessünk a víz hangjaiba.
 Találtunk egy ideiglenesen kihalt utasszállító kompot.
 A kompok igen nagy jószágok öt parkolósorral, fel és le tóduló embertömegekkel, amelyek Richard Claydermant hallgatnak.
 
  Az elhagyatott kompon az egyik ajtón át felkerültünk az emeletre, ahonnan kilátás nyílt a folyóra, és ahonnan Chris reménytelenül próbálta a kis rózsaszín bigyót a gombbal és a mikrofonnal belógatni a borongós vízbe. Elkapta és meglengette a szél, majd végül ráesett a víztükörre.
 Volt alattunk még egy szint, de nehézségekbe ütközött bejutni oda - zárt ajtók védték. Végül megoldottuk a labirintust, és így néhány lábbal alacsonyabbról szemlélhettük a folyót.
 A mikrofon még mindig nem akart alámerülni a vastag, barna filmbe, amíg nehezéket nem kötöttünk rá: a hotelszobám kulcsát. A kondom bevonatú mikrofon a mélybe kúszott, és Chris rögzíteni kezdett.
 Hajó hajót követve robajlott a folyón. Főként húsz-harminc lábnyiak, koromfeketék, és kis legénységük néha zavaró kíváncsisággal nézett ránk, néha pedig sehogy. Minden ócskavas végén koros dízelmotor lőtte felhőit a levegőbe és olaját a vízbe.
 Miután eltöltöttünk pár percet, a komp legénységének egy tagja érkezett, és kifejezésre juttatta meglepődöttségét, amiért ott látott minket. Ugyan nem beszéltünk mandarinul, ám a „Mit képzeltek, mi a fenét kerestek itt?" minden nyelven hasonlóképpen cseng.
 A puszta gondolat, hogy el kell számolni magunkkal, megbénított. Magyarázkodás helyett leültünk, amivel azt próbáltuk érzékeltetni, hogy nem vagyunk beszámíthatóak. Ez bejött. Elfogadta, elindult, majd a biztonság kedvéért a távolból figyelt minket. Végül Chris kihalászta az úszóját, megtörölte, majd felmutatta neki. A matróz barátunk megpillantotta a kondomot, és mindent megértett.
 „Ó! - kiáltott fel. - Fiki fiki! - vigyorgott boldogan ki-be húzogatva a középső ujját a másik, ökölbe szorított kezében. - Fiki fiki!"
 „Igen - értettünk egyet. - Fiki fiki."
 Feldobódva attól, hogy végre minden tisztázódott, elkotródott, néha vissza-visszafordulva látva, amint a fejhallgatónkat adjuk körbe.
 Amit hallottunk, az nem teljesen az volt, amire számítottam. A vízben jól terjed a hang, és a hajók mély morajlását vártam. De a víz ennél is jobban vezeti a hangot, így sok mérföldről begyűjtötte mindet. Hajócsavarok hangja helyett a fehér hang teljes skálájához volt szerencsénk, amelyben lehetetlen kivenni az összetevőket.
Szerencsére Zhou professzor létezett. És nem csak hogy létezett, de amikor Mark őt indult keresni a Nanjing egyetemre (akkor beteg voltam) éppen bent tartózkodott, és beleegyezett, hogy a Jing Ling hotelben vacsorázzon velünk (amitől jobban lettem, mivel az egy jó étterem).
 Szívélyesen udvarias, kedves, hatvanas ember volt. Elkalauzolt minket az ismeretlen étlapon, és megmutatta a helyi specialitást, a Nanjing kacsát. Ez, mint kiderült, igen hasonlít a pekingi kacsára. (Avagy beijingi kacsára, ahogyan most ismerjük - vagy, hogy még pontosabbak legyünk, szecsuáni kacsára, amelyet éveken át fogyasztottunk pekingi kacsa néven. Jutott nekünk elég a szecsuáni kacsából Beijingben, mivel ott ezen név alatt eszik. A beijingi kacsát két fogásként tálalják, és közülük a másodikkal nem érdemes vacakolni.) Következésképp: a nanjingi kacsa igen hasonló a szecsuáni kacsához, leszámítva, hogy nem szórják be fél incs vastag sóval. A professzor egyetértett abban, hogy ezáltal közel sem olyan ízletes, de hát ettől nanjingi.
 Zhou professzor köszöntött minket Kínában, meglepődött és örült is, hogy delfineket látni jöttünk, és elmondta, mindent megtesz, hogy segítsen nekünk, ám nem biztos, hogy ez sokat jelent. Kínában bonyolultak a dolgok - szabadkozott. Megígérte, hogy felhívja a delfin fajfenntartókat Tonglingban, hogy figyelmeztesse őket érkezésünkre, de nem fűzött sok reményt ennek sikerességéhez, mivel saját ügyei miatt is már hetek óta próbálkozik telefonálni.
 Igazat adott nekünk. A Yangzte zajossága a delfinek egyik legnagyobb baja, mert interferenciát okoznak a visszhangokban. A delfinek szokása mindig az volt, hogy ha hajót hallottak, irányt váltottak, és követték azt. Most, ha hajó alá kerülnek, összezavarodnak, és azonnal a felszínre jönnek, pontosan a forgólapátok felé.
 Ezek a dolgok nagyon hirtelen jöttek. A Yangzte romlatlan volt évmilliókig, de az elmúlt néhány évben drámaian megváltozott, és a delfin nem volt elég alkalmazkodóképes.
 A baiji létezése a közelmúltig nem volt köztudott. A halászok mindig ismerték, de ők nem beszélgettek a zoológusokkal, és volt egy igen fájdalmas periódus Kína történelmében, amikor persze senki sem beszélt a tudósokkal, és egyszerűen szemüvegesek gyülekezetének tartották őket.
 Ezt a delfinfajt a Dong Ting tóban fedezték fel először 1914-ben, amikor egy amerikai látogató megölt egyet, és elvitte Smithsonianba. Egyértelműen újfajta folyami delfinről volt szó, de nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget.
 Aztán, a kései ötvenes években Zhou professzor egy madaras tanulmányútról tért vissza, hogy egy felcímkézetlen koponyával szembesüljön. Ugyanarról a delfinfajról volt szó, de azt már nem a Dong Ting tóban találták, ahol kihalt, hanem a Nanjing közeli folyóban.
 Beszélt néhány helyi halásszal, akik elmondták, hogy néha felbukkannak. A véletlenül kifogottakat eladták élelmiszernek. A halászok közelébe kerülni nem valami hálás, hiszen sok száz hosszú, éles kampóval rendelkeznek.
 Néhány tanulmány készült Nanjing környékéről, de egy darabig a kulturális forradalom pontot tett a dolog végére. Újabb kutatások a hetvenes években indultak, de kommunikációs nehézségekbe ütköztek Kínában, ahol helyi titok maradt az állatfaj ritkasága és a helyzet kellemetlensége.
 Mindez 1984-ben változott meg. Néhány földműves talált egy baijit Tonglingban, a folyó felszínén úszva. Jelentették a Tonglingi Önkormányzat Agrár Bizottságának, amely érdeklődést mutatott, és odaküldött valakit vizsgálódni.
 Ezzel egy csapásra több dolog került felszínre. Mindenféle emberek ütötték fel a fejüket, akik szintén láttak hajó által elgázolt delfint, befogottat, vagy a szennyeződések által partra mosottat.
 Az összkép akkor vált figyelemre méltóvá, amikor mindezek a momentumok egymás mellé kerültek. Kiderült, hogy ez a delfinfaj nem csak ritka, de a kihalás szélén is áll.
 Zhou professzort áthívták Nanjingból, hogy felmérje a szükséges teendőket. Itt a történet egy szokatlanul drámai fordulatot vett, mivel amikor kiderültek a teendők... Tongling lakói megtették azokat.
 Hónapokon belül összeállt egy monstre program a delfinek védelmezésére a Yangzte folyóban, és most, öt év elteltével a cél elértnek tűnik.
 „Meg kéne nézniük - mondta Zhou professzor. - Jól állnak a dolgok. Mindent megteszek a magam részéről, hogy felhívjam a bizottságot tudatni az önök érkezéséről, úgyhogy addig pihenhetnek. Mit szólnak hozzá?"
 Elmondtam, hogy részemről a pihenés rendben. Nagyon rendben.
 „Biztos? Ó... tudtam. Pihenhetnek abban a tudatban, hogy nem számítanak majd magukra. Ezért adok egy ajánlást is."
Egy alligátorfarm látogatásához kapcsolódó okokból üldözött minket a rendőrség, ugyanis nem volt láthatási engedélyünk, ezért fogtunk egy taxit Tonglingba, ami mindössze száz mérföldnyire volt. A taxisofőr nem volt valami jó, és a taxi sem volt az, így igen feszült állapotban érkeztünk meg.
 Az idegenek nem vezethetnek Kínában, és ennek oka van. A kínaiak azoknak a törvényeknek megfelelően vezetnek és bicikliznek, amelyek egyszerűen nem érthetőek a látogatók számára, és úgy vélem, ez nem csupán a kresznek, de a fizikai törvényeknek is köszönhető. Kínai tartózkodásunk végére megtanultam elfogadni, hogyha kétsávos úton haladsz egy másik kocsit követve, és két teherkocsi közeledik szemből egymást előzve, a sofőröd reakcióképpen előzésbe kezd. Valamiféle varázslatnak köszönhetően végül minden jól alakul. Amihez mindezek után sem voltam képes hozzászokni, az az a helyzet, amikor a teherautót előző teherautó mellett haladva hasonló helyzetben lévő három másik gépkocsi közeleg. Isaac Newton úr tudása feltehetőleg már korábban kétségbe lett vonva mint burzsoá kapitalista kutyaütőé.

Tongling vágyat ébresztett bennünk a hasonlóan vidám Nanjing iránt.
 Itt idézném a turistákat köszöntő brosúrát, amit a komor hálómban találtam a hotelben: „Mint új, növekvő bányászváros, Tongling máris sok vasat nem tartalmazó kohászati-, kémiai-, textil-, épület-, elektronikai alapanyagra, vasra, fémre és szénre lelt; nagyobb mennyiség ezek közül a vasat nem tartalmazó kohászati épület-alapanyagokból és kémiai anyagokból áll rendelkezésre, amelyek máris elindították Tongling városát a fő kitermelő központhoz vezető útján."
 Tongling nem volt valami szép. Komor, szürke, barátságtalan hely volt, és én azonnyomban tervbe vettem egy helyi arcszeszüzlet felkutatását.
 Magammal vittem a brosúrát, találkoztam Markkal és Chrissel a hotel vendéglőjében, ami szintén komor volt. Igen nyitottak voltunk a kínai étkek befogadására, mondhatni felkészültek, néha akár rezzenéstelen arccal is tudtuk szemlélni, amint az asztalra tettek dolgokat. Javarészt ízletes holmikat kaptunk, sokuk kísértetiesen hasonlított a mi nyugati fogásainkra.
 A tonglingi hotelben szervírozott élelmiszerek a kísérteties kategóriába tartoztak, beleértve az Ezeréves Tojásokat is. A megnevezést persze nem szabad szó szerint venni, hanem inkább utalásként a hasonlóságra.
 A tojások könnyedén fel vannak forralva zöld teában, aztán beteszik őket egy doboz sár és szalma közé három hónapra. Akkorra a fehérje csillogó zölddé és keménnyé válik, míg a sárga nagyon, nagyon zöld és lucskos lesz. A hasonlóság az, hogy ezek után ínyencségként tálalják; ha otthon lelnél rájuk a szekrényedben, tanácsot hívnál össze.
 Küzdöttünk kicsit az étekkel, majd végül feladtuk a dolgot, újra átnéztük a brosúrát, amelyben egy újabb üzenetre leltem: „Már eldöntetett, hogy vízi rezervátum állíttatik a Lipotes vexillifer védelmezésére, ami egyfajta értékes, ritka emlős a Yangzte folyóban, és ‘Vízi pandának' lett keresztelve."
 „Figyelted, milyen sört iszol?" - kérdezte tőlem Mark.
 Az üvegre néztem. Baiji állt a címkéjén. Egy delfin képe volt még rajta, és annak a latin neve: Lipotes vexillifer.
 „Láttam egy másik hotelt a városba vezető úton délután - mondta Chris. - Azt hittem, véletlen egybeesés, de Baiji hotel volt a neve. Sokkal jobban nézett ki, mint ez a éjszakai raktár."
 Még ha rossz hotelben szálltunk is meg, legalább jó helyen voltunk.
 

Egy nap telt el, mielőtt Zhou professzor levelének segítségével találni tudtunk egy angolul beszélő idegenvezetőt és szerezni tudtunk egy hajót, hogy véghez vihessük, amiért jöttünk: a Yangzte folyóhoz látogassunk baiji delfinek után kutatva.
 Ekkorra két-három naposra növekedett a csúszásunk eredeti tervünkhöz képest, és másnap reggel indult a kompunk Whuanba. Így csak pár óránk maradt, hogy megpróbáljunk látni egyet a legritkább vízi emlősből abban a folyóban, aminek tükre alá helyezve kezeidet nem biztos, hogy tudod, hol vannak.
 A kis hajónk elrugaszkodott a kis, népes rakparttól, és a nagy kiterjedésű, koszos barna folyónak tartott. Megkérdeztük az idegenvezetőt esélyeinkről.
 Vállat vont.
 „Tudják, mindössze kétszáz baiji van kétezer kilométeren. És a Yangzte igen széles. Azt hiszem, nem jók."

  Egész soká úsztunk a vízen a szemközti part felé tartva, ami két kilométerre lehetett. A víz már sekélyebb volt, ami annyit jelentett, hogy kisebb volt a forgalom. A delfinek is a parthoz tartottak valami okból, pedig ily módon könnyebben akadnak fel halászhálókon, amelyekből jó párral találkoztunk, és a partról lógtak be bambuszrudakkal. A halpopulációk hanyatlanak a Yangzte-ban, ráadásul a delfineknek a sok zaj miatt nehezebb a dolguk az észrevételükben. Úgy vélem, egy hallal telt háló könnyen veszélybe sodorhat egy delfint.
 Elértünk egy relatíve csendes helyet a part mellett, és a kapitány kikapcsolta a motort.
 Ho úr elmagyarázta, hogy ott talán érdemes várni. Nemrégiben láttak arra delfineket. Ez pedig azt jelenti, hogy vagy már továbbálltak, vagy még nem. Mivel ez magában foglalt minden lehetőséget, csendben ülve vártunk.
 A Yangzte méretei akkor válnak nyilvánvalóvá, ha hosszasan figyeled. Melyik részét? Hol? Végtelenségében nyújtózott előttünk, mellettünk, és egyáltalán, minden irányban. Borzoló szellő érkezett, felpaskolta a felszínt, és pár percnyi megfigyelés után a szemeink jojózni kezdtek. Minden kis fekete árnyat a vízen annak vélsz, aminek vélni akarsz, és nekem még arról sem volt fogalmam, hogy mit kéne látnom.
 „Tudod, meddig tartózkodnak a felszínen?" - kérdeztem Markot.
 „Igen..."
 „Nos?"
 „Nincs jó hírem. A delfin dinnyéje, azaz a homloka töri át először a felszínt, amikor kifúj, aztán a kis uszonya emelkedik ki, és újra lesüllyed."
 „Ez meddig tart?"
 „Egy másodpercnél rövidebb ideig."
 „Ó - gondolkodtam el. - Nem hiszem, hogy látni fogjuk, igazam van?"
 Mark letörten nézett. Egy sóhajjal kinyitott egy baiji sört, és egy igen komplikáltat slukkolt belőle, hogy közben ne kelljen levennie a szemét a vízről.
 „Legalább uszonytalan barna delfint láthatunk" - mondta.
 „Azok nem olyan ritkák, mint a delfinek, ugye?"
 „Nos, bizonyosan veszélyeztetettek a Yangzte-ban. Úgy vélik, négyszázan lehetnek. Ugyanezekkel a problémákkal küszködnek itt is, de Kína partvizeinél és Pakisztán távoli, nyugati részein is fellelheted őket, így mint faj már nincsen abszolút veszélyben. Talán sokkal jobban látnak, mint a baiji, és ez valószínűsíti, hogy a jelenlétük rövidebb idejű. Nézd csak! Ott egy! Egy uszonytalan barna delfin!"
 Még éppen látható volt, hogy a sötét test visszaesik a vízbe, majd eltűnt.
 „Barna delfin! - kiáltotta nekünk Ho úr. - Látták?"
 „Köszönjük, észrevettük" - tudatta Mark.
 „Honnan tudja, hogy uszonytalan barna delfin volt?" - kérdeztem teljesen lenyűgözve.
 „Nos, valójában két dologból. Először is abból, hogy láttuk. Átugrott a víztükrön. Az uszonytalan barna delfin csinál ilyet. A baiji nem."
 „Úgy érti, ha lát egy delfint, akkor az barna?"
 „Többé-kevésbé."
 „Mi a másik ok?"
 „Hogy nem volt uszonya."
 Eltelt pár óra. Néhány száz yardnyira tőlünk nagy teherhajók és uszályok szántották a folyót. Olajfilm úszott el. Mögöttünk a halfészket a szél paskolta. Arra gondoltam, hogy a „veszélyeztetett fajok" kifejezés frázissá lett, és elveszítette a valódi tartalmát. Túl gyakran halljuk ahhoz, hogy reagálni tudjunk rá.
 Amint a szelet néztem, amely a Yangztét ráncolta, felismertem erőteljes sokk formájában, hogy valahol alattam vagy köröttem intelligens állatok tartózkodtak, amelyek kommunikációs világát, nem valószínű, ha valaha is felfogjuk, és egy mérgezett, elsüketítő közegben élnek, életüket nagy valószínűséggel folyamatos káoszban, éhségben, félelemben és fájdalmakban múlatva el. Nem láttunk delfint a szabadban. Tudtuk, legalább a rabságban élővel szembesülünk majd a Wuhani Hidrobiológiai Intézetben, mindazonáltal csalódottak voltunk és deprimáltak, amikor kora este visszaértünk a hotelbe.
 Hamar felfedeztük, hogy Zhou professzornak sikerült az embereket figyelmeztetni érkeztünkre, és az a csapás ért, hogy a Tonglingi Önkormányzat Tonglingi Baiji Fajfenntartási Bizottságának egy tucat alkalmazottja delegált minket.
 Kissé elkábulva ettől a váratlanul formális figyelemtől betessékeltek minket sörözni a hotel egy nagy fogadójába egy hosszú asztalhoz. Egy kicsit aggodalmaskodva ültünk egy tolmács mellett, akit erre az alkalomra kerítettek, és a bizottság tagjai óvatosan igazgatták magukat.
 Egy percig csendben ültek, csinossá ápolt kezeikkel egymáson, majd távolról ránk néztek. A fejem egy ideig úszott egy darabig az ideológiai vallatás gondolatától hallucináltan, mielőtt felismertem, hogy az általuk képviselt magatartás inkább azt jelentette, hogy ők legalább annyira félnek tőlünk, mint mi tőlük.
 Egyikük-másikuk szürke, tunikaszerű ruhában volt, valaki maoista kékben, a többiek hétköznapiban. Életkoruk a közép húszastól a közép hatvanasig tartott.
 „A bizottság köszönti önöket Tonglingban - kezdte a tolmács -; megtisztelő a látogatásuk." Bemutatta őket egyesével, mindenki biccentett egyet felénk kissé ideges mosollyal. Egyikük a bizottság alelnöke volt, egy másik a szövetségi főtitkár, a következő a bizottsági főtitkár és így tovább.
 Megrökönyödve ültem abban a tudatban, hogy egy gigantikus félreértés áldozatai lettünk, és elkeseredetten próbálkoztam intelligensnek látszani, valamint nem elárulni, hogy egy vakációját töltő, sci-fi paródiaíró vagyok.
 Mark ugyanakkor könnyedén viselte a helyzetet. Tömören elmagyarázta, hogy kik is vagyunk, a sci-fi paródiás részt kihagyva, körvonalazta a projectünk természetét, elmesélte, hogy miért vagyunk baijiban, aztán egy intelligens nyitó kérdést intézett hozzájuk az épülő rezervátumról.
 Én pihentem. Hiszen tisztában voltam vele, hogy a nagy bizottságokhoz való intelligens kérdések intézése olyanokhoz, akik nem beszélik a nyelvét, az életét jelentette.
 Tudatták velünk, hogy a delfinrezervátum az, amit ők „féltermészetes rezervátum"-nak hívtak. A célja rákényszeríteni az állatokat egy védett területen való életre a természetes közegben való életmód mellett.
 Tongling egy kis ága, Datonggal szemben álló, könyök alakú kanyarulat. Két háromszög alakú sziget található benne, amelyek között vízcsatorna áll. A csatorna másfél kilométer hosszú, öt méter mély, és negyventől kétszáz méter mély, valamint az lesz a delfinek jövőbeni féltermészetes rezervátuma.
 Bambuszbokrok és fémgátak készülnek a csatorna mindkét végén, amelyeken át állandóan friss víz érkezik a folyóból. Sok munkálat és tervezés történik a cél érdekében. Egy hatalmas kórház és számos medence készül az egyik szigeten a sérült, félhalott delfinek számára. Egy hal-farm pedig a másikon, etetés céljából.
 A project teljesen átfogó.
 Nagyon-nagyon drága, tudatta a bizottság ünnepélyesen, és egyáltalán nem biztos, hogy beválik. De meg kell próbálniuk. A baiji igen fontos számukra, és kötelességük megvédeni ezért.
 Mark tudakolódott afelől, hogy hogy a pokolba teremtették elő a pénzt. Lehetetlenül gyorsan történt ugyanis a dolog.
 Igen, mondták, gyors munkára volt szükség.
 Sok forrásból szedték össze a pénzt. Jelentős összeg érkezett a kormányzattól, és további összegek a helyi önkormányzattól. Sokan adakoztak a helyi lakosok és vállalkozások közül is.
 Kicsit huzakodva azt is elmondták, hogy meglátogatták a közkapcsolatokat is, és örömmel vennék az ehhez fűződő megjegyzéseinket. A kínaiak igen keveset tudnak az efféle dolgokról, de mi, nyugatiak bizonyosan szakértők vagyunk.
 Először, mesélték, rábeszélték a helyi sörfőzdét a baiji termékjegy használatára. Próbáltuk már a baiji sört? Jó minőségű, és Kínában nagy tiszteletben áll. Aztán mások következtek. A bizottság belépett a...
 Itt egy szótári probléma következett, ami a fordítóval egy kisebb megbeszélést eredményezett, mielőtt a megfelelő szó előkerült.
 A bizottság belépett a licenc szerződésbe. A helyi cégek pénzt adtak a projectnek, cserébe ők a baiji szimbólum használatára kötelezettek, ami összességében megfelelő publicitást hoz a baiji delfinnek.
 Így már nem csak Baiji Sör, de Baiji Hotel, Baiji cipők, Baiji Cola, Baiji komputerizált súlyemelő gépek, Baiji WC-papír, Baiji foszforos fertőtlenítő, és Baiji Bentonit is létezik.
 A Bentonit számomra még új volt, és meg is kérdeztem, mi az.
 Megtudtam, hogy egy bányászati termék, amelyet a fogkrémekben hasznosítanak, vas és acél ötvözéséhez, és a disznók eledelének is komponense. A Baiji Bentonit egy igen sikeres termék. Szerintünk, kérdezték, helyes volt a nemzetközi kapcsolatok megkeresése?
 Elmondtuk, hogy ez teljességgel megdöbbentő, és gratuláltunk nekik.
 Ennek a válasznak köszönhetően kielégültek, mint tolmácsolták, hogy a nyugati szakértők is hasonlóképp vélekednek az ilyen dolgokban.
 Igazán zavarba hoztak. Nehéz lett volna bárhol abban a nyugati világban ilyen sebességgel teremteni elő pénzt, ahol a képzelőerő és a közösségi kivitelezés még nagy probléma. Ámbár a bizottság értésünkre adta reményét, miszerint Tongling most először nyílik meg a látogatók számára, mivel a féltermészetes delfinrezervátum idegenforgalom csalogató lehet, a turistáknál pedig pénz van, és egészen bizonyos, hogy nem ez volt az alapmotiváció.
 Végezetül ezt mondták: „A terület lakói keresnek - természetesen -, de a tervek behatóbbak, így a delfin fajta védelme, és generációnk alatt a kihalásuk meggátolása is köztük szerepel. Kötelességünk a védelmük. Mint tudjuk, csak kétszáz ilyen fajú állat létezik, és igen veszélyeztetettek, és ha eltűnnének, bűnösnek éreznénk magunkat az elkövetkező generációkkal szemben."
 Elhagytuk a termet, először érezve feldobódottságot Kínában. Úgy tűnt, találkozásunk minden dagályos, idétlen formalitása után most először kaptunk teljes bepillantást a kínaiak gondolkodásába. Természetes kötelességüknek vették ennek az állatnak a védelmezését magáért és a világ jövőjéért egyaránt. Ez volt az első alkalom, hogy túlnőhettünk saját feltételezéseinken, és kicsit belepillanthattunk másokéba.
 Rendeltem még egy Ezeréves Tojások-at azon az estén, és elhatároztam, hogy kipróbálom, és élvezni fogom őket.
 
Ez az ember túl öregnek találta magát a lefényképezéshez. Nem tudtuk, hogy ez személyes hiúság-e, vagy pedig tilos megöregedni Kínában, de mi mégis lefényképeztük.