Ritka, avagy közepesen ritka?
Richard Lewis egy olyasvalaki, aki kidolgozott egy tökéletesen működőképes módszert arra, hogy feltett kérdéseire csattanós válaszok érkezzenek.
 Vezeti a maga kis Landroverjét (nos, valójában nem a sajátját, hanem azt a példányt, amelyet volt valaki olyan őrült, hogy kölcsönadott neki), amit máskülönben csakis ínyencségnek titulálhatunk a mauritiusi utakon, amelyek eredetileg nem ínyenceknek készültek. Keskenyek, semmi sem fogja meg a nekik rontó szeleket, s leginkább kifutópályára hasonlítanak: hirtelen végződnek hat incses dobbantókban. Richard veszélyesen oldalazva dirigálja ínyencségét, s mikor feltesz egy kérdést, feléd fordul, megvárja válaszod, s csak azután néz ismét az útra. A morális terror talán nem a legmegfelelőbb módszer, hogy rövid válaszokat legyél képes adni, de kétségkívül hatásos.
 Nekünk egész jól ment a dolog. „Milyen volt a repülés?„ (‘Klassz!'), „Milyen volt az étel?" (‘Klassz!'), „Ugye, fáradtak vagytok?" (‘Nem, klasszul!'), ám ekkor jött az, amit ő elismerően - hogy úgy mondjam - csámcsogásnak titulált.
 „Miért jöttetek ilyen messzire, Mauritiusra, csak nem azért, hogy találjatok valami ócska, lekattant vegetáriánus denevért?" A Landrover ijesztő kanyargásba kezdett. 
 Egyik dolog, amit Richard Lewisról tudni kell, s valóban érdemes róla tudni, hogy ornitológus. Amikor ezzel tisztában vagy, minden más mellékessé válik. 
 „Egyszerűen nem tudtam kitalálni - tiltakozott megfordulva székén szónoklatába kezdve -, hogy miért pont Rodrigezbe igyekeztek. Talán vegetáriánus denevérért? Mert ott nem túl ritka jelenség." 
 „Nos, ez relatív - tiltakozott Mark. - Talán nem túl ritka mauritiusi mércével, ám ez a legritkább vegetáriánus denevér a..." 
 „Mi a csudának nem maradtok Mauritiuson?" 
 „Nos..." 
 „Egyáltalán mit tudtok Mauritiusról? Mi mindent?" 
  „Nos - szólaltam meg ekkor -, tudom, hogy... ööö egy teherautó közeleg..."
 „Ne is törődj vele! Ez az én dolgom. Mit tudtok egyáltalán Mauritiusról?"
 „Tudom, hogy eredetileg hollandok népesítették be, s mikor azok eltávoztak, a franciák foglalták el, akik később alulmaradtak a britekkel szemben a napóleoni csatákban. Így az ex-brit társaság része a mai népeknek. A lakosság franciát vagy kreolt beszél. A törvény alapjaiban angol, és nektek ööö a bal oldalon kellene vezetnetek..."
 „Rendben, tehát elolvastad az útikalauzt. De tudsz-e valamit az itteni madarakról? Ismered egyáltalán a rózsaszín galambot? A hullámos törpepapagájt? Hallottál már a mauritiusi vörös vércséről?"

 „Igen, de..."
 „Akkor minek mentek arra a hülye Rodrigez szigetre pár ocsmány vegetáriánus denevérért? Itt is van belőlük egy köteg a központi tenyészetnél, amennyiben annyira vágytok egyre. Meg van sok egyébb ocsmányság is. Jobb ha maradtok, itt van néhány igazi cucc. Jézus!"
 Hirtelen nem várt pofont kaptunk a talajtól, s komoly energiával kellett markolni a kormányba, nehogy a szemközti teherautónak rontsunk.
 „Megmondom a frankót - mondta ismét megfordulva. - Meddig maradtok? Két hétig?"
 „Igen" - válaszolt Mark sietősen.
 „Úgy tervezitek, hogy itt elüttök két napot, majd átröpültök Rodrigezre, hogy ott kb. tíz napot töltsetek el a világ legritkább vegetáriánus denevérét keresve?"
 „Igen."
 „Rendben. Ezt fogjátok tenni az helyett. Itt maradtok tíz napig, s Rodrigezből elég lesz kettő. Rendben?"
 „Két nap elég lesz?"
 „Igen."
 „Honnan tudod?"
 „Mert megmondom pontosan, hogy hol találtok. Tíz perceteket fogja igénybe venni. Csináltok pár képet, aztán uzsgyi!"
 „Ó!"
 „Akkor maradtok, ugye?"
 „Ööö..."
 Kész örökkévalóságig hintáztunk az úton, többé-kevésbé annak közepén. Egy újabb teherkocsi tűnt fel előttünk önkívületében villogtatva. Richard még mindig ránk meredt.
 „Egyetértetek? - ragaszkodott. - Maradtok?"
 „Igen! Igen! Maradunk!"
 „Rendben. Oké. Én is ezt tenném. És Carllal is találkoznotok kell. Õ csodálatos, ám teljességgel őrült. Jézus!"
 
A csodálatos, ám teljességgel őrült Carl Jones egy magas walesi a maga késő harmincas éveiben, és vannak, akik megesküdnének rá, hogy az ő teljességgel perverz, teljességgel vak eszementsége a fő oka a mauritiusi ökológia teljes megsemmisülésének. Carl volt az, akivel Mark felvette a kapcsolatot az utazások lerendezése ügyében, s az első pillanattól teljesen nyilvánvaló volt, amikor Mauritius földjére léptünk, hogy őt fogjuk leszúrni mindenért. Amikor a bevándorlási hivatal tisztviselőjének azt mondtuk a reptéren, hogy találkozunk „valakivel, akit Carl Jonesnak hívnak valahol, amit Fekete folyónak hívnak", ő váratlan, elbátortalanító hisztérikus kacagásban tört ki, s megpaskolta a hátainkat.
 Amikor Carllal Richard házában találkoztunk, dühödt tekintettel üdvözölt, besodródott az ajtófélfa mellett, és így morgolódott: „Utálom a média embereit!" Aztán felfedezte a magnónkat, és szendén elmosolyodott.
 „Ó, be van kapcsolva?" - kérdezte.
 „Nem, pillanatnyilag nem."
 „Kapcsolják be gyorsan, kapcsolják!"
 Bekapcsoltuk.
 „Igazán gyűlölöm a média embereit! - ordította. - Rögzítették? Mit gondolnak, jó lett a minősége?"
 Rámeredt a magnóra, hogy megbizonyosodjon, az tényleg felvesz.
 
Hamar felismertük, hogy egy csapat szenvedélyesen megszállott ember közé kerültünk. Carl és Richard fő szenvedélye a madarak. Különleges hévvel szeretik őket, egész életük munkásságát nekik szentelték, gyakran borzasztóan rossz kondíciók és fizetés mellett, hogy megmentsék őket a kipusztulástól és a környezetet, amiben élnek. Richard a Fülöp szigeteken szerezte gyakorlatát a majomvadász sasok megvédésével, amelyek akkorák, hogy inkább néznéd őket landoló vadászgépeknek, mintsem fákon fészkelő lényeknek. 1985-ben érkezett Mauritiusra, ahol a teljes ökoszisztéma híresen nevezetes szépséges gazdagságáról és kétségbeejtő helyzetéről.
 Mániákusan dolgoznak, ami zavarba ejtő, amíg fel nem fogod a probléma súlyát, és annak fokozódási ütemét. Ökológiailag mondva Mauritius háborús terület, és Carl, Richard, valamint mások - beleértve Wendy Strahmot, egy hasonlóképp megszállott botanikust - mint műtősök tevékenykednek a frontvonal mögött. Rendkívül kedves emberek, gyakran kimerültek a sok törődéstől. Türelmetlenségük gyakran fekete humorban tör ki, mert olyan sok kritikus helyzettel szembesülnek, hogy a nagyon, égetően fontos helyzetre már nem jut idejük. 
 Munkájuk főként Carl állattenyészetére fókuszálódik a Fekete folyó falujában, és Richard másnap odavitt minket. 
  A hat láb magas kőfal előtt fékeztünk, majd beléptünk.
 Bent egy nagy homokos udvar volt kis fa épületekkel és odúkkal. A meleg levegő megtelt éles csapkodásokkal és búgásokkal, valamint erős szagokkal. Néhány igen-igen nagy teknős száguldozott a szabadban, talán annak köszönhetően, hogyha szökni próbálnának, könnyű legyen őket hozzávágni a kerítéshez.
 „Íme - szólt Richard egy nagy kalitkára mutatva, ahol lerobbant esernyők lógtak lefelé -, rodrigezi gyümölcs denevérek. Most, hogy látták őket, megnyugodhatnak. Később majd jobban szemügyre vehetik, de előrebocsátom: unalmasak. Semmiségek ahhoz képest, amik itt vannak. Például rózsaszín galambok... Itt található a világ néhány legritkább, legszexisebb madárfaja." 
   „Kíváncsiak a kuriózumokra? Megnézem, Carl bent van-e? Neki kéne megmutatnia." Gyorsan körbevitt minket, de Carlt nem találtuk. De volt ott valaki, aki epedezve szerette. Richard intett nekünk.
 „Ez Pink" - mondta. 
 Megnéztük. 
 Pink két mélybarna szemével feszülten figyelt ránk. Ficánkolt kicsit az ágába kapaszkodva, és persze alapvetően irritálta ottlétünk. 
 „Pink egy mauritiusi kestrel - mesélte Richard -, de nagyon furcsa." 
 „Tényleg? - csodálkozott Mark. - Nem tűnik annak." 
 „Miért, milyennek találod?" 
 „Egész kicsinek. Csillogó barna tollak borítják a szárnyait, matt barnák és fehérek a mellkasát, látványos karmai vannak..." 
 „Más szavakkal madárnak néz ki." 
 „Nos, igen..." 
 „Megrémülne, ha tudná, hogy ezt gondolod róla."
  „Ezt hogy érted?"
 „Nos, a tenyészmadarakkal az egyik gond az, hogy néha irtani kell őket, amit a madarak nemigen értenek. Amikor egyikük tojásból kel ki, nincs igazán tiszta képe a világról, és az első dologba beleszeret, így Pink esetében az Carl volt. Ez a ‘bebélyegződés', és egyben törölhetetlen is. Amint eldönti, hogy ember..."
 „Tényleg azt hiszi magáról?" - kérdeztem.
 „Ó, igen. Carlról úgy tartja, hogy az anyja, és többé-kevésbé követi is. Nem valami brilliáns, de logikus gondolatmenet. Teljesen elkerüli a többi kestrelt, nem foglalkozik velük, számára csak egy madárfaj ők. De ha Carl jár arra, teljesen begerjed. Ez persze gond, a bebélyegzett állatot nem teheted ki a vadonba, mert nem tudna magával mit kezdeni. Nem fészkelne, nem vadászna, csak várná, hogy étterembe vigyék, meg ilyesmi. Vagy legalábbis elvárná, hogy etessék. Életképtelen lenne. Ugyanakkor a madárházban fontos szerepe van. Látható, hogy a madarak, amelyeket mi költöttünk ki, nem ugyanakkor érik el a szexuális érettségüket, így amikor a nőstények tüzelnek, a hímek még nem tudnak mit kezdeni velük. A nőstények nagyobbak és sokkalta harciasabbak, és gyakran legyőzik a hímeket. Amikor ez megesik, spermát gyűjtünk Pinktől, és..."
 „Az hogy csináljátok?"
 „Egy kalapban."
 „Kalapot mondtál?"
 „Igen. Carl felteszi a speciális kalapját, amely egy kicsit fura alakú és műanyag karimájú, Pink megőrül Carl irányú szexuális vágyától, és szétszeretkezi a kalapját."
 „Micsoda?"
 „Beleélvez a karimába. Azt használjuk a nőstény megtermékenyítésére."
 „Különös módszer az anyává tételre."
 „Különös a madár is. De jól használható a pszichológiai zavar ellen."

Carl egyik legnagyobb hibája a mauritiusi tenyészközpont felállítása volt. Talán egyben a leglátványosabb és legbriliánsabb is.
 „Kiskoromban mindenki úgy vélte, kész csőd leszek, ha egyszer megnövök - mesélte később, amikor előkerült tetemes késése után. - Teljesen leírtak, reménytelen esetnek számítottam. Soha semmit nem tettem, semmi sem érdekelt. Pontosabban semmi az állatokon kívül. A walesi iskolában nem találták helyénvalónak, ha valakit csak az állatok érdekeltek, de én tartottam belőlük vagy ötvenet - apám nagy örömére a kertben, ketrecekben. Voltak ott borzok, rókák, görények, baglyok, sólymok, csókák, meg minden egyéb. Még az iskolás években sikerült fogságban kestreleket szaporítanom. Az igazgatóm szerint szép dolog volt az érdeklődésem, ugyanakkor semmire sem jó, mert a tanulmányi eredményemen sokat rontott. Egy nap behívott az irodájába, és ezt mondta: ‘Jones, ez nem mehet így tovább. Az egész életed rácsok mögé nyúlkálással telik. A sulira nem marad időd. Ez katasztrófához vezet. Mihez tudsz majd kezdeni magaddal?' Erre azt válaszoltam - és még Walesben!, hogy a trópusi szigetekre akarok menni madarakat tanulmányozni. Mire az igazgató kijelentette: ‘Ehhez gazdagnak kell lenned, vagy intelligensnek, de te egyik sem vagy.' - Ezt én bátorításnak vettem."
 „Letettem pár vizsgát, és diploma előtt Oxfordba utaztam Tom Cade professzorhoz, a világ legtekintélyesebb solymászához. Õ mesélt arról, hogyan fogtak be, szaporítottak, majd engedtek szabadon sólymokat Amerikában."
 „Olyan hihetetlennek tűnt. Hihetetlenül izgalmasnak. Léteznek emberek, akik tesznek valamit. Megtudtam azt is, hogy az Indiai óceánban, Mauritiuson él a világ legritkább sólyomfajtája, a mauritiusi kestrel, és éppen a kihalás szélén áll, de egy tenyészközponttal talán meg lehetne menteni a fajt. Hirtelen belém nyilallt, hogy gyerekkoromban a kertben pont azzal foglalkoztam, ami most a túlélést jelenthetné."
 „Teljesen rabul ejtett a gondolat és az izgalom: istenemre, meg kell néznem, tehetek-e valamit - gondoltam. Ezért nyáron Amerikába utaztam projecteket tanulmányozni működésük közben, és megígértem magamnak, ha tudok, eljutok Mauritiusra a kestreleket megmenteni."
 „Azt mondták: ‘Carl, nagyon szép, hogy oda akarsz jutni, de sokféle probléma van ott, és te nem tudsz rajtuk segíteni. Túl kevés maradt a madarakból. Mindössze egy páros, és néhány másik egyed. A helyi gondoknak és tényeknek köszönhetően ez édeskevés. Vannak ugyan, akik a megmentésükkel bajlódnak, de lassan le kell zárni az ügyet. Csak kidobott energia az egész.' De azért megkaptam a munkát. Ami nem állt másból, mint az ottani munkálatok felszámolásából."
 „Így érkeztem ide úgy tíz éve. Akkor ezen madarak egyike sem létezett még - mondta körültekintve a tenyészeten, ahol negyven mauritiusi kestrelt neveltek fel, hogy később szabadon engedjenek, kétszáz rózsaszín galambot és még vagy száz rodrigezi gyümölcsdenevért. - Azt hiszem - tette hozzá pajkos mosollyal arcán - kész katasztrófa lett belőlem."
 Amint befejezte történetét, könyökeire támaszkodott, és az órájára nézett. Hamarosan feldúlt kifejezés ült ki az arcára, lábra pattant, kezeivel csapkodva a fejét. Késésben volt az alapítvány pénzgyűjtő találkozójáról.
 Hallottuk már keserűen panaszkodni mauritiusi tartózkodásunk alatt arról, hogy nem jeleskedik az adminisztrációban vagy a politikában, ám a munkája érdekében csúnyán sokat kellett mindkettővel foglalkoznia. Folyamatos pénzelőteremtésre volt szükség, igazolni, könyvelni az emberektől kapott pénzek származását, és megtárgyalni mindent a különféle konzervációs testekkel, amelyek állandóan a válla fölött leskelődnek. Mindez tulajdonképpen arra jó, hogy ne legyen képes a munkáját zökkenőmentesen végezni, ahelyett, hogy hagynák boldogulni. Illetve egyszerűen odaadnák a pénzt a boldoguláshoz. Az egész project, amely Mauritius egyedi és törékeny ökológiájának megőrzésére irányul, patetikusan alacsony költségvetésű.
 „Azt hinnéd, mindenki, aki a konzervációs programban részt vesz, ugyanazon az oldalon áll - mondta később Mark, miután ő elment -, de itt éppen annyi a veszekedés és akkora a bürokrácia, mint máshol."
 „Nekem mondod? - csodálkozott Richard. - És mindig a dolgozókat hibáztatják. Nézd ezeket a nyulakat!"
 Megvető kézlegyintéssel mutatott egy ketrec felé, ahol néhány tökéletesen hagyományos kinézetű nyúl ücsörgött.
 „Van egy sziget a közelben - egy igen-igen lényeges sziget a vadélet szempontjából -, a Kerek sziget. Több egyedi növény- és állatfaj található rajta, mint a föld bármely hasonló nagyságú területén. Száz, százötven évvel ezelőtt valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy nyulakat és kecskéket visz a szigetre, hogyha valaki hajótörést szenvedne, legyen mit ennie. A populációk gyorsan szaporodtak, és csak a hetvenes években próbáltak megszabadulni a kecskéktől. Aztán pár éve egy új-zélandi csoport érkezett a nyulak kiirtására, míg végül valaki észrevette, hogy egy különleges, francia nyúlfajtát öldökölnek, amely Európában már nem létezik, így átszállítandó Mauritiusra, hogy valakik tartósítsák, például mi."
 „Úgy vélem - folytatta Richard - egyszerűen betehetnénk őket az edénybe. Közönséges nyulak. Aztán azóta érkezett valaki, aki szerint: ‘Ez egy rakás szemétdomb, mivel a fajok nem ritkák.' Így most csak ülünk, etetjük a nyulakat, amíg nyúletető kiválóságokká nem fejlődünk, hogy eldönthessük, értékesek-e vagy sem. Idő és energiapocsékolás. Úgy értem, az etetésük komoly gond. Mindig valami különösre vágynak, és neked ki kell találnod, mire."
 „A rodrigezi gyümölcsdenevéreket, amelyek után jöttetek, porrá zúzott kutyaeledellel és tejben oldott gyümölcskeverékkel kell táplálnunk. Eddig banán-diétán voltak, de ettől csak az arcrángásuk fokozódott." Vállat vont.
 Mark tiltakozott: „Ez a legritkább vegi denevér a..."
 „Igen, de több száz van belőle" - ragaszkodott Richard.
 „A néhány száz azt jelenti, hogy nagy veszélyben vannak!" - kiáltotta Mark.
 „Tudod, hány visszhang papagáj van a vadonban? - érdeklődött Richard. - Tizenöt! Ez tényleg kevés. A több százas létszám nem olyan veszélyes. Amikor Mauritiusra látogatsz, és a kihalás végső szakaszába érkezett fajokkal tartozol, semmi más nem számít. Minden egyebet figyelmen kívül hagysz, hiszen olyan áldozatokat látsz, amelyeket megfelelő gondolkodással meg lehetne menteni, és kipusztulnak hanyagság következtében. A kestreleket és a galambokat időben észrevettük, pénzt és energiát fektettünk beléjük. És a visszhang papagájokat? Igen-igen keményen dolgozunk a megmentésükön, és ha eredménytelenül, többé sosem léteznek majd, mi pedig valaki nyulai miatt aggódhatunk."
 Megrázta a fejét, majd lenyugodott.
 „Figyelj! - szólt Mark. - Igazad van. A rodrigezi gyümölcsdenevér egy igen fontos faj, és a megmentésén munkálkodunk. Sok szokását feladta, mert a rodrigezi lakók létfenntartó farmjai sok erdőbe kerültek. A denevér populáció olyan kicsiny, hogy egy ciklon - amiből itt van bőven - el tudná törölni őket. Csakhogy a lakók felismerték, hogy az erdők irtása csökkenti a vízkészletüket. Ennek köszönhetően a denevéreknek marad életterük. A külvilág mércéjével ez a faj igenis veszélyben van, de ennek a szigetnek a mércéjével, ahol a bennszülött fajok is veszélyeztetettek, jól vannak."
 Vigyorogni kezdett.
 „Akarsz látni veszélyeztetett egereket?" - kérdezte.
 „Szerintem az egér még nem veszélyeztetett faj" - mondtam én.
 „Én nem is szóltam a fajról - válaszolta Richard. - Csak bizonyos egerekre gondoltam. A kényesek nem maradnak meg. Sok állatot kell ölnünk részben más állatok védelme, részben etetése érdekében: sok madár egeret eszik, így mi itt is azzal tápláljuk őket."
 Eltűnt egy kis, meleg szobában, majd percekkel később frissen gyilkolt egerekkel a kezeiben tért vissza.
 „Ideje megetetni a madarakat" - tudatta a Landrover felé indulva a pokolból.
 
A kestrelekhez a Fekete folyó felé vezető legjobb út a Medine cukorültetvény. 
 Bizonyos szemszögből nézve a cukor Mauritius ökológiájának fő problémája. A mauritiusi erdők jelentős hányadát azért irtották ki, hogy helyet biztosítsanak valaminek, ami jót tesz a fogrontásnak. Ez persze mindenütt gond, de ezen a szigeten különösképp, hiszen az itteni ökoszisztéma alapvetően más. Még a szó jelentése is eltérő. Miután sok időt töltesz ott naturalistákkal, két szót hallasz rendkívül gyakran: „egzotikus", és „endemikus". Jobban mondva hármat, ha a „katasztrófá"-t is ide számoljuk. 
 Az „endemikus" növény- vagy állatfajok azok, amelyek csak az adott szigeten honosak. Az „egzotikus" fajok azok, amelyek máshonnan kerültek oda, és általában komoly katasztrófát hozott magával feltűnésük.
  Az ok ez: a szárazföldi zavarok nagyok. Több százezer, akár millió különféle faj verseng a túlélésért. A küzdelem kegyetlensége határtalan, ezért a túlélő fajok valódi harcosok. Gyorsabban szaporodnak, illetve több magot szórnak el.
 Egy sziget ugyanakkor kicsi. Sokkalta kevesebb faj verseng, és sosem olyan hevesen, mint a szárazföldön. A fajok csak annyira durvák, amennyire ez szükséges, az élet sokkal visszafogottabb, leülepedettebb, és az evolúció is lassabb. Így található például Madagaszkáron még ma is lemur, amely aeonokkal korábban eltörlődött a szárazföldön. A szigeti ökológiák törékeny idő-konzervek.
 Elképzelheted hát, mi történik, ha szárazföldi fajok kerülnek egy szigetre. Mintha Al Caponét, Dzsingisz kánt és Rupert Murdochot mutatnád be egy kisebb közösségben - azoknak semmi esélyük sem maradna.
 Ez történik Mauritiuson, illetve minden szigeten, amikor az endemikus vegetációkat vagy állatokat valamilyen okból kiirtják, az egzotikus fajok ellepik a területet, és átveszik az uralmat. Egy angolnak nehéz egzotikus fajnak tartani például a fagyalt - a nagymamám irtotta a fagyal ágait, amelyek a kertbe nyúltak -, de Mauritiuson martalóc útonállóként tevékenykedik. Ugyanígy tesz a guava és sok egyéb támadó, amelyek gyorsabban növekednek, és több magvat produkálnak.
 A fekete ében az alacsony fekvésű mauritiusi keményfa erdőkből származtak, amelyek miatt Dutch gyarmatosította a szigetet. Mára alig maradt belőlük. Az erdők kiirtásának oka területek nyerése farmokhoz, vállalkozásokhoz, és az őzvadászathoz.
Mauritius erdői valaha a dodo otthonai voltak, ma maguk is veszélyeztetettek.
 
  Óriási erdőszeletek adják át helyüket játszótereknek, amelyeken fa vadászlesekből lőnek az arra tévedt őzekre. Mintha a természetes erdőelhalás nem lenne elég ijesztő - és valami okból a lelegelt endemikus növények nem nőnek vissza, mialatt az egzotikus fajok tért hódítanak. A fiatal mauritiusi fák sorsa a halálra majszolás.
 Elhagytunk egy kiterjedt cukornádültetvényt Jamessel tárgyalva, a mauritiusi különccel, aki senkit sem enged be a cukornád mögött húzódó kerítésen engedély nélkül, még azt sem, aki már tíz éve mindennap átjár. Erre a sorsra jutott Carl is, aki azóta bosszúból a kapu leragasztásával fenyegetőzik, és valószínű, hogy nem viccel. Carl egyszerűen az a fajta ember, aki a lehető legviccesebben fogja fel a helyzetet, és igyekszik azt még komikusabbá tenni.
 Volt egy sokkal komolyabb konfliktus kicsivel korábban, amikor Carl és Wendy érkezett a világbank tisztviselőivel, akiktől is anyagi támogatást vártak. James nem akarta beengedni a két érkező autót, mert csak egyre kapott engedélyt.
 James időközönként jelent Carlnak és Richardnak arról is, hogy hogyan mozognak a kestrelek; no nem azért, mert megkérték erre, de sokakkal ellentétben ő segítőkész. Ha még nem is látott egyetlen kestrelt sem, barátságosan, bátorítóan az ellenkezőjét állítja. Ez azt jelenti, hogy innentől Carlnak meg kell változtatnia a kestrelek lábára erősített jelzést, ha tudni szeretné, hogy az adott színt viselő csoport kihalt-e?
 A kestrel, amelyet látni készültünk, 1985-ben lett egérszedésre beidomítva. A kestrelek etetésének oka az volt, hogy felhagyassák diétájukat, és több tojás rakására ösztönözzék őket. Ha egyikük jól táplálttá lett, Carl kiemelhette az első lerakott tojását, hogy a tenyészetbe vigye, ha megbizonyosodott arról, hogy a madár továbbiakat is fog rakni. Ezzel a módszerrel több egyed kelhetett ki, de a szülők csak bizonyos számú egyeddel voltak képesek foglalkozni, így mesterséges keltetésre volt szükség. Ez egy nagy ügyességet igénylő és kényes művelet, amely folyamatos kondícióellenőrzést von magával. Ha egy tojás túl gyorsan veszít a súlyából, túl gyorsan párolog a folyadéktartalom a héjon keresztül, a rendelkezésre álló táplálék megszűnhet. Ha nem veszít eleget, áteresztőbbé kell tenni azt. A legjobb, ha egy tojáson egy hétig a szülő ül, majd a következő hármat inkubátorban tölti - az ilyen módon keltett tojások túlélési esélye lényegesen nagyobb.

Richard rábírta a Landrovert a megállásra az erdő szélén, közel egy völgy aljához, és kiszálltunk. A levegő mozgékony volt és tiszta, és Richard elindult egy kis tisztás felé furcsa, hívogató hangokat keltve.
 Pár perccel később a kestrel sivított át az erdőn, majd egy magas fán landolt, és figyelmét egy nagy, félköríves sziklára irányította. Mivel ez a madár inkább az erdei életmódhoz alkalmazkodott, nem lebeg, mint sok más faj, hanem ehelyett tévedhetetlenül, nagy sebességgel szántja a fakoronákat, ahol gekkókból, kisebb madarakból és rovarokból zsákmányol. Ehhez rendkívül gyors és éles látására támaszkodik.
 Mi őt, ő minket nézett figyelmesen. Igazából minden mozgó dologra figyelt, gyorsan pislogva nézve az egyik, majd a másik irányba.
 „Látjátok, mennyire figyel mindenre, amit lát? - kérdezte Richard. - A szemeiből él, és erre emlékezned kell, ha fogságban tartod. Meg kell bizonyosodnod, hogy teljes a környezete. A ragadozó madarak igen buták. De mivel nagyon jó a látásuk, edzésben kell tartani a szemeiket."
 „Amikor először kezdtünk ragadozó madarakat tenyészteni, néhány tréfás madarat is kerítettünk, amelyek valaki közeledtére beindultak, majd csalódottakká váltak zaklatásuktól. Később valaki előállt azzal, amit napfényes magánmadárháznak hívnak. Ebben mind a négy fal átlátszatlan, a fény csak felülről érkezik. De mi ezt is túlfejlesztettük. Az utódok, amelyek ebben a környezetben születnek, nem jutottak elegendő ingerhez. Egyszerűen nem bizonyult jónak a dolog."
 „Úgy értem, az állatok talán nem intelligensek, de nem olyan hülyék, mint sok ember. Ha az állatkertek főbb részeit megfigyeled, ahol is léleknyugtató zöld színű ‘fákat' képeztek minimalista módszerekkel, hogy egy fa formáját utánozzák, azok nem igazán elégítik ki a majmokat: a levelek, a kéreg, ilyesmi. Egy mérnök számára fának tűnnek, de ők sokkal hülyébbek a majmoknál. Éppen most kaptunk egy tájékoztatót az államokból az üvegszálas fákról. Az egészet úgy tervezték, hogy azt mutassa, milyen büszkék a mauritiusi eladásokra, meg hogy milyen szép zuzmókat tudnak festeni a fákra. Úgy értem ez piszkosul undorító: kik ezek egyáltalán? Rendben. Etessünk madarat! Nézitek?"
 A madár nézett. Nehéz elkerülni, hogy azt írjam: sólyomszemmel, de a valóság az, hogy kestrel szemekkel.
 Richard visszaejtette a karját. A kestrel feje szorosan követte a mozdulatot. Egy széles alkarmozdulattal Richard a kisegeret magasan a levegőbe dobta. Pár másodpercig nézte ezt a kestrel, igazgatva lábait az ágon, amint lakomája röpködött. Az egér elérte parabolája csúcsát, kis, halott súlya lassan lefelé indult.
 Végül a kestrel leugrott az ágról, felcsapta magát a levegőbe sok ingázást követően, sarkalatos helyzetet vett fel, és oda gyorsult, ahová az egeret várta. Az ív végéhez közelítő tetemet elcsípte, majd egy közeli ágra telepedve letépte a fejét.
 „A fejet ő maga eszi meg - magyarázta Richard -, a maradékot pedig a nősténynek viszi a fészekbe."
 Még pár egérrel jóllakattuk a kestrelt, hol a levegőbe dobva, hol a félkör alakú sziklára helyezve azokat. Végül a madár besokallt, és ott hagytuk.
 A zoológusok sokat merítettek a közép-angliai szótárból, innen a „besokallt" kifejezés is.
 Például a „fikkel" azt jelenti, hogy a madár megtisztítja a csőrét húsevés után egy fa segítségével. A sziklák fehér nyomai, ahol a madár székelt, a „lenyomatok". Alaphelyzetben persze „madárürülék" a nevük, de közép-angolul „lenyomat". „Fel van izgulva" a madár, amely rázza tollait és testét, ami számára egy igen kellemes, pihent érzést hoz el.
 Amikor egy sólymot képezel ki, éhezteted - ez a pszichológiai fegyvered. Ezért, amikor túl sokat evett, nem fog együttműködni, és bosszantani fogja bármi, amire rá akarod venni. Csak ül egy fa tetején és dekkol. „Besokall."

Richard tökéletesen besokallt aznap este, és ennek oka volt. Nem volt köze a túl sok evéshez, de ahhoz már igen, amit mások előszeretettel fogyasztottak. Egy mauritiusi barátnő, egy francia lány érkezett meglátogatni őt a közeli Réunion szigetről a főnökével egyetemben, aki pár napot töltött együtt vele.
 Az ő neve Jacques volt, és hamar kivívta mindenki ellenszenvét, de senkiét sem annyira, mint Richardét, aki már a látványát sem bírta.
 Arrogánsan elegáns volt, lusta, fölényes szemekkel, lusta, fölényes mosollyal, és ahogyan azt Richard később megállapíthatta, lusta, fölényes és végletesen buta aggyal.
 Jacques a házba ért, és lustán, fölényesen körülnézett. Semmi fogalma sem volt arról, mit csinál ott. A ház nem volt elegáns, olcsó, használt bútorok voltak benne, és mindenhol madárképek voltak a falakra erősítve gombostűkkel. Lomhán a fal felé indult volna, de nem talált olyan felületet, aminek a vállát támaszthatta volna, így lomhán egyhelyben maradt.
 Ajánlottunk neki egy sört, és el is vett egyet nagy kegyesen. Megkérdezte, hogy mit csinálunk ott, mire mi elmondtuk, hogy a BBC-nek készítünk beszámolót, és könyvet írunk a mauritiusi vadéletről.
 „De miért? - kérdezte zavaró hangsúllyal. - Ott semmi sincs."
 Richard ekkor még ellent tudott állni. Elmagyarázta hűvösen, hogy néhány, a világon legritkább madárfaj csak ott létezik. Elmagyarázta  Carl és a többiek és a saját feladatát: védelmezik és tanulmányozva tenyésztik őket.
 Jacques vállat vont, majd kijelentette, hogy szerinte semmi különös nincs azokban a madarakban.
 „Ó?!" - hőkölt fel halkan Richard.
 „Még csak egy érdekesebb toll sincs rajtuk."
 „Tényleg?" - csodálkozott Richard.
 „Én az olyan arab kakadu féléket szeretem" - tudatta Jacques lusta mosollyal.
 „Csak nem?"
 „Én magam a Réunion szigeten lakom" - folytatta Jacques.
 „Csak nem?"
 „Ott aztán semmi érdekes madár nincs" - mesélt tovább Jacques.
 „Talán azért, mert a franciák lelövöldözték őket" - mondta Richard.
 Okosan elfordult és kiment a konyhába, hogy igen-igen hangosan elmosogasson. Csak amikor Jacques elment, akkor került elő újra. Egy kinyitatlan üveg rummal jött be a szobába, majd ledobta magát egy viseltes, öreg díványra.
 „Kb. öt éve fogtunk húsz rózsaszín galambot, amelyek a tenyészetben keltek ki, és szabadon engedtük őket. Úgy becsültem, a velük töltött idő, munka és egyebek kb. ezer fontba került nekünk madaranként. De nem is ez a baj. A baj a sziget különleges életvitelének fenntartásában van. A szabadon engedett madarak, amelyeket kineveltünk, rövid idő alatt terítékre kerültek. Nem tudtuk elhinni. Ezt egyszerűen nem tudtuk elhinni. Értitek, mi van ezen a szigeten? Káosz. Pusztulás. Az ötvenes években DDT-vel szennyezték, ami azonnal beépült a táplálékláncba. Sok állat pusztult el. Aztán ciklonok sújtották. Persze ezen nem lehet segíteni, de egy olyan szigetet értek, amely teljességgel elgyengült a DDT-től és egyéb, helyrehozhatatlan károktól. Az erdő további égetésének és irtásának köszönhetően mára mindössze tíz százaléka maradt meg, és az őzvadászatnak köszönhetően ez a folyamat nem állt meg. Mi maradt Mauritius páratlan élővilágából, amikor a világ más részeiről behordtak mindenféle dolgokat - fagyalt, guavát és egyéb hülyeségeket. Ezt nézzétek meg!"
 Átnyújtott egy flaskát. Helyi forralású rum volt, Zöld sziget névvel.
 „Olvassátok el, mi áll rajta."
 Egy utazó hajó romantikus képe alatt, amely egy idillikus trópusi szigethez közelített, egy négysoros állt Mark Twaintől: „Ráébredsz, hogy Mauritius előbb jött létre, mint a mennyország, amely csak hitvány utánzatnak sikerült."
 „Ez kevesebb, mint száz éve így volt - mondta Richard. - Azóta csak olyan dolgok történtek Mauritiussal, amilyeneknek nem szabadott volna. Leszámítva talán a nukleáris kísérleteket."

Van egy sziget az Indiai óceánban, Mauritiushoz közel, amely valami csoda folytán érintetlen maradt, és ez a Kerek sziget. Valójában nem is csodáról van szó, hanem egy igen kézenfekvő okról, amire akkor ébredtünk rá, amikor oda indulva Carllal és Richarddal beszélgettünk.
  „Nem tudtok oda jutni - mondta Carl. - Illetve megpróbálhattok, de csodálkoznék, ha sikerülne." 
 „Miért?" - érdeklődtem. 
 „A hullámok miatt. Tudod, a tenger valami ilyen" - nagy íveket írt le karjaival. 
 „Különösen nehéz oda jutni - szólalt meg Richard. - Nincsenek kikötők, vagy partok. Csak nyugodt napokon megközelíthető, és még akkor is fel kell ugrani a hajóról a szigetre. Elég veszélyes. Megfelelő helyet kell találni, különben nekivágódsz a sziklafalnak. Közülünk még nem veszett oda senki, de... én már majdnem." 
  Csatlakoztunk egy naturalistákat szállító hajó utasaihoz, majd vagy száz yardnyira a sziklafaltól lehorgonyoztunk, majd egy gumicsónakkal áteveztünk a Kerek sziget legelőnyösebb részéhez - egy sikamlós kinövéshez, a Galambház sziklához.
 Egy csoport vízvédő ruhás pattant ki a gumicsónakból a tomboló tengerbe, elúszott a szikláig, nehézkesen felkapaszkodott, majd lihegve felcsúszkált a tetejére.
 Mindenki más visszaindult a gumicsónakhoz, ami jelen esetben négyből három embert jelentett. A partraszálláshoz ügyes ugrásra volt szükség, kihasználva a part felé tartó hullámokat, amelyek meg-meg emeltek. Akik már a sziklán voltak, meghúzták a csónak kötelét, és instrukciókat ordibáltak bátorítva a többieket.
 Legutolsónak indultam a partra.
 Ám ekkorra a szél felerősödött és a tenger megvadult, és javasolták, hogy a szikla másik felén próbálkozzak, ahol nem annyira meredek a fal, de egy kicsit csúszósabb a mohától.
 Próbálkoztam. A hullámzó hajó pereméről a szikla felé rúgtam magam, észrevettem, hogy arra egy kicsit csúszósabb a fal, és egy kicsit kevésbé meredek, ügyetlenül belepottyantam a tengerbe kezeimmel és lábaimmal kapkodva valami szilárd után. A tenger bezárult a fejem fölött. A felszín alatt kapálózva próbáltam kétségbeesetten a felszínre jönni, de a csónak fölém került, és a falnak préselt, valahányszor mozogni kezdtem.
 Rendben - gondoltam. Mindent értek. Ezért relatíve érintetlen a sziget. Még egy kicsit feljebb kerültem, pont annyira, mint azok, akiknek a parton sikerült végül eltolni tőlem a csónakot. Ez lehetővé tette számomra, hogy a fejem a víz fölé emeljem és megkapaszkodjak egy szikladarabban. Sok bukdácsolást, csúszkálást követően sikerült karnyújtásnyira manővereznem magam Marktól és a többiektől, akik hirtelen megfogtak, és a sziklára rántottak. Vérző koponyával eljátszottam, hogy jól érzem magam, csak egy kis csendes zugra lenne szükségem, ahol nyugodtan kinyúlhatok, és akkor minden jól alakulna.
 A tenger erősen hullámzott, két vagy három óra alatt cipelt el a szigethez, a hasam pedig könnyíteni akart volna az önsúlyomon, így feszülten és labilisan érkeztem meg. Amíg Mark Wendy Strahmmal, a botanikussal csak ott létező fajok felkutatására indult, én leültem napozni egy Beverly nevű pálma mellé, hogy kábultan sajnáljam magam. 
 Tudtam, hogy a pálmafát Beverlynek hívják, mivel Wendy elmondta, hogy ő keresztelte el annak. Olyan alakja volt, mint a Chianti üvegnek, és egyike a szigeten, a világon megmaradt nyolcnak. 
 Ki a fene, tűnődtem, amint Beverly mellett ücsörögtem lehangoltan, nevezi el a szigeteket?
  Úgy értem, a világ egyik legcsodálatosabb szigete. Csúnyán szokatlan, mikor a hold a tengerből emelkedik ki hűvös nyugodtsággal, hogy elindítsa a pezsgő életet. Bár porosnak és meddőnek tűnt elsőre, a felszínt fehér farkú trópusi madarak borították, Telfair-féle szkinkek és Günter-féle gekkók.
 Úgy vélheted, hogyha egy ilyen névvel kellett volna előállnod egy szigethez, illő lett volna „kerek" asztalhoz invitálnod a barátaid, és sok borral megtartanod a keresztelőt. Ne csak úgy hívjuk, hogy egy kicsit kerek, de nevezzük Kerek szigetnek. Egy másik sziget is látható a horizonton, amely ugyan még kerekebbnek tűnik, de az a Kígyó sziget nevet kapta, talán éppen annak köszönhetően, hogy nincs rajta egyetlen kígyó sem, nem úgy, mint a Kerek szigeten. És volt még egy sziget, amit akkor láttam, amikor lefelé csúsztam egy sziklán a tenger irányába, név szerint a Lapos sziget. Eltűnődtem azon, hogy ott milyen lehetett az avatás.
 Az ok, ami miatt a Kerek sziget menedéke lett a gekkóknak, szkinkeknek, boáknak, pálmafáknak és fűféléknek, amelyek sokkal ezelőtt kipusztultak Mauritiuson, nem csak az, hogy az ember számára nehezen megközelíthető, de a patkányok is ugyanígy vannak ezzel. A Kerek sziget egyike a trópusi szigeteknek a földön (kicsivel több, mint 1.200.000 négyzetméter), amelyeken nem élnek patkányok.
 Nem mintha a Kerek sziget érintetlen lenne - még távolról sem az. Százötven évvel ezelőtt, amikor a tengerészek kecskéket és nyulakat vittek a szigetre, keményfa erdők borították, amit az idegen állatok elpusztítottak. Ezért a képzetlen szem, amilyen az enyém, a szigetet meddőnek látja elsőre. Csak a naturalista képes megmondani a néhány különös alakú pálmáról és szétszórt fűcsomóról, hogy ez a hely egyedülálló, és kimondhatatlanul értékes.

De kinek értékes, és miért?
 Számít ez egyáltalán valaki másnak, mint egy köteg naturalistának, hogy a nyolc befőttes pálmafa a Kerek szigeten a teljes létszám a világon? Vagy hogy a Hypohorbe amaricaulis (egy pálmafaj, amelynek ritkasága miatt csak tudományos neve van) mindössze Mauritius botanikus kertjeiben található meg? (Véletlenül fedezték fel, amikor teret csináltak egy botanikus kertnek.)
 Nincs olyan „trópusi szigeti paradicsom", amely csak távolról is hasonlítana ahhoz, amilyennek lennie kéne, vagy ahogyan az utazási irodák mutatják. Muszáj volt megemlítenem a különbséget az ígért és a valós kép között. Minket ez már nem lephet meg.
 Sokkszerű lehet a felismerés, hogy az utazók és biológusok által az előző évszázadokból (esetleg évtizedekből) ránk maradt leírások az adott időben a valóságot mutatták. A jelenlegi állapotok nekünk köszönhetők, és az enyhe csalódottság, amelyet megérkezésünkkor érzünk, csak annak tudható be, hogy degradálódtak elvárásaink is; már nem vagyunk képesek a veszteségek felfogására. Azok, akik tisztában vannak ezzel, veszetten kapkodva próbálják megmenteni azt a kicsit, ami még megmaradt.
  Az élet rendszere ezen a bolygón olyan káprázatosan összetett, hogy soká tartott, amíg az ember felismerte, hogy rendszerről van szó, és nem valamiről, ami csak úgy van.
 Ahhoz, hogy megértsük valami igen összetett dolog működését, vagy legalább felismerjük, hogy az milyen komplex, időközönként látnunk kell az apróbb részleteket is. Éppen ezért olyan fontos életünk megértése szempontjából egy-egy sziget. A Galapagos szigeteken például állatok és növények, amelyek ősei ugyanazok, különféle módokon kezdtek változni és adaptálódni, amint elválasztotta őket néhány mérföldnyi víz. A szigetek látványosan eltérnek egymástól, és ennek köszönhető, hogy Charles Darwin képes volt megfigyelni, majd kimondani az evolúció létezését.
 Mauritius szigete egy ugyanilyen fontos, ám sokkal komorabb kifejezésre mutatott rá, a kihalásra.
 A leghíresebb mauritiusi állat egy nagy, szelíd galambfaj. Valóban nagydarab: súlya közelebb helyezi egy jól táplált pulykához. A szárnyai sokkal ezelőtt feladták egy ilyen dundi állat felemelését, és elfonnyadtak dekoratív kis csonkká. Amint felhagyott a repüléssel, könnyedén tudott alkalmazkodni a mauritiusi évszak-váltakozáshoz, és hülyére tömni magát késő nyaranta és ősszel, amikor bőven van a gyümölcsökből a talajon, aztán a zsírtartalékjain élni fokozatosan veszítve súlyából a száraz, szikár hónapokban.
 Nem volt szüksége a repülésre, mert nem voltak ragadozók sem, amelyek veszélyeztethették volna, ráadásul maga is igen szelíd. Valójában magát a „bántalmazás" kifejezést sosem tanulta meg megérteni, így ha látni akarsz egyet a parton, az szívesen találkozik veled, hátha tudsz neki egy ösvényt mutatni az óriási teknősbéka hadon át, amely arra parádézik. Az embereknek sosem volt okuk legyilkolni őket, mert a húsuk rágós és keserű.
 Hosszú, széles csőrük zöld és sárga, ami melankolikus kinézetet kölcsönöz nekik, kis, kerek szemeik, akár a gyémántok, és három borzasztóan kicsi toll áll ki a farkából. Az egyik első angol, aki látta ezt a nagy galambot, azt mondta, „alakja és ritkasága alapján ellentéte lehetne az arábiai főnixnek."
 Egyikünk sem fogja látni sajnos ezt a madarat, mert a holland megszállók 1680 táján az utolsót is agyoncsapták.
 Az óriási teknősöket a kihalás szélére ették, mivel a korai tengerészek annyira kedvelték, mint mi a konzerveket. Felcsípték őket a parton, a hajót megpakolták velük, aztán, ha éhesnek vélték magukat, leballagtak megölni, majd megenni az állatokat.
 De a nagy, szelíd galamb - a dodo - csak sportból lett kiirtva. És emiatt vált híressé Mauritius: a dodo kihalása miatt.
 Voltak korábban is kipusztulások, de ez egy különösen szokatlan madár volt, és csak a Mauritius sziget adta természetes korlátok között élt. Ott igen egyértelműen és nyilvánvalóan nem maradt belőlük. És mivel csak a dodók lettek volna képesek újabb dodók létrehozására, többé nem lesz belőlük. A tényeket igen ridegen és tisztán mutatták a sziget korlátai.
 Egészen addig nem fogta fel az ember, hogy egy faj eltűnhet. Olyan volt, mintha korábban nem ismertük volna fel, hogyha megölünk valamit, az nincs többé. Soha. A dodo kipusztulásának kapcsán lettünk szomorúbbak és bölcsebbek.
 
Végül eljutottunk Rodrigezre, a kis szigetre Mauritius vonzkörében, hogy a világ legritkább vegi denevérje után kutassunk, ám először valami olyan után néztünk, amit Wendy Strahm erősen a figyelmünkbe ajánlott - annyira, hogy át is szervezte hagyományos rodrigezi látogatási ütemrendjét, hogy maga kísérhessen el. 
 Egy forró és poros út mellett egy egyszerű, kis, bokros fa állt, ami úgy nézett ki, mintha koncentrációs táborból szabadult volna. 
 A növény Ramus mania nevű vadkávé volt, és a teljes kipusztulás veszélyeztette. Aztán 1981-ben egy mauritiusi tanár, Raymond Aquis tanított egy rodrigezi iskolában, és a tanítványai kb. tíz növényről hoztak neki fényképet, amelyekről Mauritiuson úgy tudták, már nem léteznek. 
 Az egyik gyerek feltette a kezét, és ezt mondta: „Tanár úr, nekünk nő egy a kert hátuljában." 
 Először nehéz volt elhinni, de letörték egy ágát, és elküldték Kewbe, ahol beazonosították. Vadkávé volt. 
  A növény tehát ott állt az út mellett, mellette haladt el a forgalom, és meglehetősen veszélyeztetett volt, hiszen Rodrigezen minden fa könnyedén válik tüzelővé. Ezért kerítést raktak köré, hogy megállítsák a feldarabolását.
 Amint ez megtörtént, az emberek azonnal elkezdtek így gondolkodni: „Aha, ez egy speciális növény", majd átmásztak a kerítésen, és elkezdték leszedni róla a kis ágakat és leveleket, valamint a kérgét. Mivel a fa láthatólag különleges volt, mindenki akart belőle egy darabot, és nagy, különféle értéket adtak neki - például másnaposság és gonorrhoea ellenszerét látták benne. Mivel nem sok egyéb történik Rodrigezen, mint házi események, hamar vált keresetté, és így hamar bele is pusztult a részei levagdosásába.
 Az első kerítés gyorsan értelmetlenné vált, és hegyes drótkerítés került a helyére. Pontosabban a használhatatlan előző köré, majd egy harmadikat tettek a második köré, mígnem azok összessége 4000 négyzetmétert fogott közre. És egy őrt is állítottak a fa mellé.
 Ennek a fának darabkáiból Ken Gardens hamar most megpróbál gyökereztetni és felnevelni két újabbat, abban a reményben, hogy egy idő után visszakerülhetnek a vadonba. Amíg ez nem sikerül, egyetlen növény áll a drótbarikádok között, magányosan képviselve faját, és védelmezni kell azoktól, akik megölnék egyetlen darabkájáért. Könnyű azt hinni, hogy a dodo kihalásának kapcsán szomorúbbak és bölcsebbek vagyunk, de sok minden utal arra, hogy szomorúságunkon felül mindössze jobban informáltak vagyunk.
 Aznap sötétedéskor egy másik út mellett ácsorogva, ahol is állítólag jó kilátás nyílik, a világ legritkább vegetáriánus denevéreit nézegettük, amint elhagyják rejteküket az erdőben, és a sötétlő égbe vesznek éjszakai abrakot venni a gyümölcsfák felé.
 A denevérek igazán jól vannak. Több száz lehet a számuk.
 Van egy olyan érzésem, hogy mi vagyunk bajban.
 

Rodrigez partjához közel áll Coco szigete, amely rövid, keskeny, és zöld punk tarajra emlékeztet az azúr tengeren. Itt honos a természet egyik tervező madara. Gyönyörű, csillogó fehér bundájával egyetlen tojásán ül. Nem készít fészket, tojását elegánsan egy ágra rakja... ez komoly balanszálási problémákat okoz kikeléskor.